A dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ (VMK) a klasszikus példája annak, hogyan lett valami, amit eredetileg az egész járásnak szántak, gyorsan a városé. Hogy is érvelt a ravasz Gyurcsik József a VMK átadása napján? „A VMK […] a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus alapján nemcsak a város, de az egész járás lakossága érdekében épült.” A Városi Nemzeti Bizottság (VNB) elnökének szavait hamar homály fedte, és az épületet pár év múlva mindenki városi (!) művelődési háznak nevezte.
A VMK első igazgatója 1976. április 1-jétől Molnár József lett. Az intézményt négy részlegre osztották. A járási könyvtárnak Pálinkás Károly volt az igazgatója. A 315 férőhelyes mozit, „amelynek ma nincsen párja Szlovákiában”, Tóbl György irányította. A kulturális-népművészeti részleget Péntek István és Oros Gyula irányították. És végül külön részlegvezetője volt az épülethez csatlakozó Jednota étteremnek. Az épület igazi intézménykomplexum lett, benne a könyvtárral (mind a járási, mind a városi), a kb. 600 fős színházteremmel (amely alaphelyzetben 480 fő befogadására képes, és bővíthető volt több száz hellyel), a 14 m x 14 m méretű nagyszípaddal, a 250 fős moziteremmel, hét klubhelyiséggel (a VMK-ban működtek: bélyeggyűjtők, sakk-kör, énekkar, folklórcsoport stb.) és a csatlakozó Jednota vendéglővel.
A VMK máig a város kulcsfontosságú épülete, mivel a nagy színházterme a tágabb környék egyetlen nívósabb színházterme, egyben a legtöbb férőhellyel rendelkező zárt tér, ahol nagyobb benti összejövetelt lehet rendezni. Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, azt bizonyítja az a gyanakvó kapkodás, amely az 1986. november 7-i tűzesetet kísérte. Aznap (az 1917-es oroszországi lenini puccs 69. évfordulóján) 14 óra 43 perckor tűz ütött ki az épületben, aminek következtében legégett a VMK színházterme. December elején az épületet újra megnyitották, és az 1987-es „NOSZF ünnepségek” már a VMK felújított színháztermében zajlottak, igazából azonban a színháztermet csak 1988-tól tudták teljes mértékben újra használni. A tűzesetet rendőrségi kihallgatások sora és a szándékos gyújtogatás gyanúja kísérte. Az első igazgatót 1987-ben (10 év után) leváltották, pontosabban a „VMK igazgatóját a VNB 1987. június végi Plénuma a saját kérésére visszahívta az igazgatói tisztségből”. 1987. július 1-től Jarábik Imre lett a VMK második igazgatója.
Építészetileg a VMK épülete a legigazibb szocreál monumentalitást képviseli még mai átépített formájában is. Mint egy hatalmas, masszív szocreál vár, a VMK máig úgy tornyosul az egész tér fölé. A fölé a tér fölé, amely Dunaszerdahely egyik legégibb és névadó településrészét, Szerdahelyet rejti a föld alatt. Éppen azért, mert ez a tér a város legrégibb részét rejti, s mert máig Dunaszerdahely legközpontibb és legtágasabb tere, meglepő, hogy a térnek máig nincs rendes neve; mindenki úgy hívja: „a kultúrház előtti tér” vagy „a VMK előtti tér”. De ha volna is neve (a kataszteri térképekben a tér az Erzsébet tér része), a térről akkor is hiányzik valamilyen kultikus tárgy. A központi tér ugyanis nemcsak fizikai teret jelöl, hanem valamilyen szimbolikus teret, amely a közösségi tudat valamilyen fontos szeletét testesíti meg, teszi láthatóvá, állítja központi helyre. Dunaszerdahelyen ilyen funkciója a Vámbéry térnek (1848-as emlékmű), a Szent István téri Szent István emlékműnek, valamint a városháza melletti 1956-os emlékműnek van.
Azt már az 1977-es építéskor is érzékelték, hogy szükséges volna a VMK elé valamilyen szimbolikus tárgy. És azért, hogy teljessé váljék az architektonikus kompozíció, a téren 1986. október 13-án megkezdődött a „három táncoló tündéres” vagy „három gráciás” szökőkút építése. Egyesek szerint a „kultúrház előtti téren” álló három tündér szépsége és szellemi üzenete mára elhervadt: az a „dús gabonás, bővizű Csallóköz”, amit ők ezen a központi helyen megtestesítenének, mára nem létezik. Ennek ellenére a VMK előtti térség tölti be mindmáig a központi tér szerepét Dunaszerdahelyen.
Az előző részt itt olvashatják!
Vajda Barnabás
(Részlet egy készülő várostörténetből)
