Szenteste a csallóközi néphagyományban

Ádám és Éva napját a népi vallásosság karácsony böjtjének is nevezi. Ugyanis ezen a napon estig böjtöltek, s csak az esti étkezéskor, a karácsonyi vacsoránál vettek magukhoz ételt. Húsételt azonban még ekkor sem fogyasztottak.

Karácsony böjtjének estéje a szenteste, amely misztikus, titokzatos, érdekes helyi szokásaival is kiemelkedik a népi hagyományból. E napon már reg- geltől ünnepi készülődéssel van tele a ház. Régen, amikor a falu nyáját még pásztorok őrizték, a falu pásztorai már az estét megelőző héten előkészítették ostoraikat, trombitájukat, amelyekkel már délután ostorpattogtatással, trombitaszóval jelezték, hogy megkezdődött a karácsony esti kerülő. Ez a kerülő benne volt a mindenkori pásztor, valamint a kisbíró járandóságában. Sok helyen a pásztorokat mezei embereknek is nevezték. Ezek a mezei emberek a vállukra tarisznyát akasztottak, sorra járták a házakat, ahonnét barmok jártak ki  a  legelőre.  A  gazdaasszonyaik  minden házban  sütöttek  nekik  kalácsot, egész kenyeret, ezenkívül kaptak még zsírt, szalonnát, kolbászt, pénzt, néhol pálinkát is. Rendszerint még az ablak alatt énekelték el az éneket:

Csordapásztorok,
midőn Betlehemben,
Csordát őriztek
éjjel a mezőben,

Isten angyali
jövének melléjök,
Nagy félelemmel
telik meg ő szivök.

Örömet mondok
néktek, ne féljetek,
Mert ma született
a ti üdvösségtek.

Menjetek el csak
gyorsan a városba,
Ott találjátok
Jézust a jászolba.

Elindulának,
és el is jutának
Szűz Máriának
jónapot mondának.

Nem találták őt
fényes palotába,
Hanem istálló
szegény jászolába.

Aki az ég s föld
sarkait fönntartja,
Nem lel más helyet,
hol fejét lehajtsa.

Ez a legrégebbről ismert karácsonyi énekünk, 1651-ben már nyomtatásban is megjelent Régi ének címen. A pásztorokat az ének befejeztével a gazda megajándékozta, ők pedig megköszönve az adományt: „Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget!” jókívánsággal búcsúztak el a háztól.

Szőgyénben a pásztorok ezen a napon hordták a mustárvessző-köteget, amelyből a gazdaasszony egy szálat kihúzott és megőrzött, hogy ezzel is védje az állatokat a veszedelemtől.

A szentestén igen nagy gonddal készítették el a karácsonyi asztalt. Az asztal lapjára búzaszemekből keresztet rajzoltak, ezt a csak karácsonykor használt, házilag szőtt fehér abrosszal terítették le. Az asztal egyik sarkába tették a földíszített fenyőt, a karácsonyfát. A fa alá pedig helyi szokás szerint a következő dolgokat rakták: fokhagyma, főzőkanál, egy maréknyi szalma, méz, ostya, alma, dió, öregbab, lencse, sodrófa, só. Voltak helyek, ahol ezen az estén bor is került az asztalra.

A lélek nyugalma érdekében az élelem mellé tették az imádságoskönyvet, a rózsafűzért (olvasó), református vidékeken pedig a Bibliát meg a zsoltárt. A karácsonyfa mellé az egymásra rakott frissen sült kenyeret és kalácsokat (mákos, diós, pusztakalács) tették, ezeket szintén háziszőttes fehér asztalkendővel takarták le, s erre rátették a családfő „ünneplő” kalapját. Ezt a kalapot nevezték Szent József kalapjának.

Az asztal hídjára (az asztallábakat összekötő, kereszt alakba helyezett két léc) tették a keresztté formált búza-, rozs-, árpaszalmából készített szalmaköteget, ennek végébe pedig a tiszta búzával töltött szakajtó vagy vájló-kosarat. Voltak faluk, ahol a búza közé rozs-, árpa- és kukoricaszemeket is kevertek. E kosár gabona mellé került még a földműves családoknál a sarló, a kötözőfa, a tokmány, a favágásnál használt fejsze s más háztartási szerszámok, a mesterembereknél pedig mesterségük legfontosabb szerszámai. Azt tartották, hogy az asztal hídjára helyezett kereszt alakú szalmakötegen fog éjfélkor megpihenni a megszületett Kisjézus.

Az asztalra helyezett tárgyak, valamint az élelem jelképesen az érkező esztendőt képviselték. A fokhagymát, ha a ló megbetegedett, a farka alá kötötték, hogy mielőbb meggyógyuljon. A fokhagyma ezenkívül még az élet, az egészség megőrzését is szolgálta. A főzőkanál, a kenyér, a kalács és a méz, valamint az ostya az egész évi élelem biztosítását jelentette. A sodrófával megdörgölték a beteg ló hátát, hogy kigyógyuljon a betegségéből. A kalappal a szerencsét és a családi békességet takarták le, hogy a család minden tagja egész esztendőben egészséges, szerencsés legyen, mindig a legnagyobb meg- értés legyen közöttük. Az alma, a dió, a bab és a lencse az anyagi gazdagság jelképe volt. Az öregbabot – lóbabnak is nevezik – azért fogyasztották, hogy egész évben sok (elég) nagypénzük (papírpénzük), a lencsét pedig azért, hogy mindig elég aprópénzük legyen. A borsot a kakasnak adták, de tettek belőle a karácsonyi levesbe is, hogy megvédje a háziak egészségét. A kenyeret és a kalácsot a karácsonyi asztalon jó magasra „púpozták”, hogy az aratási asztagok is ilyen magasak legyenek a szérűn.

Karácsony napjának előestéjén állítják föl az ünnep szimbólumát, a karácsonyfát. Ezt az északi-germán eredetű szokást a protestáns világ a tizenhatodik században kezdte újra meghonosítani, hozzánk pedig a múlt század máso- dik harmadában került, ugyancsak német hatásra. Keresztény értelmezése a 18. században alakult ki.

A fa díszítése mindig ünnep volt és ma is az a családban. A fára aggatott cukorka, csokoládé, a díszek közül pedig a dió és az alma a jó és gonosz tudásának a gyümölcsét, az angyalhaj s más papírból készített dísz pedig a kígyót, a rosszra csábító kísértőt jelképezte.

Érdekes művelődéstörténeti emléke is van a fadíszítésnek. A jog kialakulásának a kezdetén a tulajdont általában a testükön hordták, s az ajándékozás is csak olyan formában történhetett, hogy az adományt a megajándékozott testéhez kötötték. Ez az ősi gesztus nyilvánul meg a tárgyak fára történő felrakásában is. Régebben a Csallóközben a karácsonyfát csak a saját maguk készítette díszekkel ékesítették. A díszek között a legfontosabb volt az aranyozott dió, az alma és a szárazsütemény.

A karácsony esti ajándékozás, az ajándékok fa alá rakása Bálint Sándor néprajztudósunk szerint a keleti mágusok, a háromkirályok emlékét példázza, akiket a csillag vezérelt az újszülött Jézus jászolához, s ott lerakták az ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. De van olyan magyarázat is, amely szerint az ajándékozás szokása még abból az időből maradt fönn, amikor az év a karácsonnyal kezdődött, s a családtagok azzal a céllal ajándékozták meg egymást, hogy az új év minden napján annyi szerencse érje őket, mint az első napon. Egyébként az ajándékozás ismeretes volt a római szaturnáliákon is.

A szentestén minden házban nagy áhítattal fogyasztották el a karácsonyi vacsorát: lencselevest, „mákos csikmákot” és öregbabot. A tésztát lekváros derelyével bélelték, s ezt a legtöbb faluban „dereglének” mondták. A vacsoránál a család minden tagjának az asztalhoz kellett ülnie, az ételt együtt, közösen fogyasztották el. A gazdaasszony sem kelhetett föl már az asztaltól – ezért már minden ételt előre az asztalra helyezett – hogy a kotlók is jól üljenek a tojásokon. Az együtt elfogyasztott karácsonyi vacsora egyik igen fontos hiedelme volt, hogy az a családtag, aki a következő évben hosszú útra megy, ha eltéved, gondoljon a közösen elfogyasztott karácsonyi vacsorára, s akkor biztosan megtalálja a helyes utat, hogy hazataláljon.

A vacsorát a ház feje, az édesapa vagy a legöregebb férfi a házban az ün- nep fölköszöntésével kezdte: Adjunk hálát az Istennek, hogy megengedte érni szent Karácsony estéjét. Kérjük, hogy jövőre is megérhessük, erőben, egészségben el is tölthessük. Utána következett a szokásos ünnepi köszöntés: Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget! Ezután imádkoztak, majd mindenki ivott egy korty pálinkát, evett a tányérba tett mézzel kent ostyából, utána fogyasztották el a vacsorát. A vacsora ideje alatt az asztalon gyertya égett éppúgy, mint a karácsonyfán. A fény Jézust jelképezte.

A népi hagyományban igen fontos szerepe volt a piros almának valamint a diónak. E két gyümölcs a természet visszatérő erejét jelképezte, de mint szerelmi szimbólum is szerepelt. Már a görögöknél is szokásban volt az új házasoknak almát ajándékozni egybekelésük estéjén, s ezt megosztva közösen fogyasztották el. A karácsony esti almát vacsorakor a Csallóköz legtöbb falujában annyifelé vágták, ahány tagja volt a családnak. Az így, közösen elfogyasztott alma az egymás közti békét és a megértést biztosította. Sok helyen a lányok az éjféli misére is vittek magukkal almát, hogy a pap megáldja.

Csilizradványon azt tartották, hogy kinek mennyi jutott a vacsorakor közösen elfogyasztott almában lévő magházból, abból megállapíthatta, hogy az új évben egészséges lesz-e. Ha csak kicsi magház került hozzá, tehát tiszta volt az alma, egészséget jósolt.

Bálint Sándor írja, hogy a karácsonyi vacsora kezdetén több helyen a csa- ládtagok diót törtek. Akinek a diója egészséges volt, az a következő évben nem betegedhetett meg, aki viszont férges diót tört, nem remélhetett hosszú életet. Ez a szokás általános volt a történelmi Magyarország területén.

A karácsony misztikumát sok babonás szokás vette körül. Várkonyban már a szenteste reggelén a Luca napján font sugárral pattogtattak, hogy a szekerek ne süllyedjenek meg a sárban.

Nyárasdon és még sok más csallóközi faluban karácsony estéjére már minden kölcsönkért tárgyat, eszközt, pénzt, könyvet visszaadtak, nehogy az érkező esztendőben is tartozzanak.

Cséfalván a férjhezmenendő lány kiment az ólakhoz, megrugdalta az anyadisznó óljának az ajtaját, mire a disznó röfögni kezdett. Ahányat röffentett, annyi évet kellett a leánynak a házasságra várnia.

Patason a karácsonyesti vacsora után az asszonyok elmentek a szomszéd kazlához, abból egy maréknyi szalmát csentek. Néhány szálat a kotló alá tet- tek, a többivel pedig karácsony napján begyújtottak a tűzhelyen. Hitük szerint minden ilyen szalmára ültetett tyúk egész évben jól tojik, nyugodtan ül a fész- kén, s az alája rakott tojásokból kikelt baromfiak is hasonlóak lesznek. Az elcsent szalmával való begyújtással pedig az egész évi szerencsét és az egészséget védelmezték. Ez a hiedelem, illetve asszonyi cselekedet kivételt tesz a néphit ama momentumában, amely a női nemet általában szerencsétlenséget hozó lénynek tekinti. Ebben az esetben viszont a szalmát csak nők szerezhetik meg, mert így érvényesül az ereje. Ugyancsak Patason hitték, hogy a karácsonyi kalácsból a család halottjai is fogyasztanak, mert ezen az éjjelen éjfélkor ők is hazalátogatnak.

Csilizradványon karácsonyeste búzafejes kalácsot tettek a fa alá. Ez a bú- zakalászhoz hasonlóan megfonott kalács volt, négysoros, mint a búzafej. Medvén ezt kulcsos kalácsnak nevezték. A búza, a gabona a népi hagyományban mindig magát az életet jelentette, s jelenti még ma is. A karácsonyi kalács pedig a lelki és a testi erő, a benne lévő harmónia szimbóluma volt.

A radványi szokás szenteste a ruhákat sem hagyta lógni a szekrényben, sem a szárítókötélen, de még a házban sem. Lepedőt terítettek a padlóra vagy a szoba földjére, s erre helyezték el a ruhákat. Ez elsősorban az állatokat védte meg az elhullástól, de oltalmazta a ház népét is.

A Patason és általában a Csilizközben szokásban volt karácsonyesti szal- malopáshoz Nyárasdon verset is tudtak. Ez a kis versike ma már csak töredékeiben létező varázsló formula:

Karácsonyi ostya,
Hét kazalból vitt szalma...
Hogy a tyúk jó tojó legyen!
Én tyúkjaim tojj, tojj!...
Másé meg csak kotty, kotty!

A gyermekek már az ünnep előtt egy héttel tanulgatták a „mendika” szö- vegét. Akik még nem jártak iskolába, az édesanyjuktól tanult mondókákkal köszöntöttek:

Megjött a szép karácsony,
Aranyozott szép szánon.
Hozott diót, mogyorót,
Jó gyermekeknek valót.

A másik énekkel a születő Jézuskát köszöntötték:

Kicsiny gyerek vagyok,
Aranyhalat fogok.
Cintányérra teszem,
Kisjézusnak viszem.

A karácsonyi vacsora elköltése után a ház népe éjfélig virrasztott, hallgatta az ablak alatt éneklő – a Csallóközben úgy mondták és mondják – mendikáló gyermeksereget, almát, diót és pénzt osztogatva nekik. A gyermekeknek vállán ott volt a tarisznya, ebbe tették mindig a kapott adományt. Dicsértessék a Jézus Krisztus köszöntéssel jelezték az ének kezdetét. Felhangzott a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok örvendezve, a Csordapásztorok, de szívesen énekelték a Gárdonyi Géza írta Föl nagy örömre, most született kezdetű mendikát vagy az Ó, gyönyörű szép titokzatos éj kezdetű, Czikéné Lovich Ilona szerzette éneket. A negyvenes években már a Csallóközben is ismertté vált a német Stille Nacht magyar változata, a Csendes éj.

Református vidékeken, például a Csilizközben is, a Krisztus Urunknak áldott születésén, Az Istennek szent angyala, s több más népének volt ismeretes.

Szentmihályfán a gazdaasszony a karácsony esti mendikálóknak egész kemence apró mákos vagy lekváros „kalácspatkót” sütött, és az ének befejezé- se után megajándékozta őket. Ők pedig elmondták a szokásos jókívánságot: Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szenteste a falu pásztorai éjfélkor hangos trombitával ostorpattogtatással, karikás ostorral köszöntötték a megszületett Kisjézust. Éjféli mise előtt a felnőttek is jártak mendikálni. Az áhítatos énekek közé néha tréfás szöveget is loptak be, például:

Nem érem el fáré,
Székrű szekundáré!
Ha nem éred fáré,
Szekrű szekundáré!

Itt játékosan arra figyelmeztették a háziakat, hogy vigyázzanak, mert éneklés közben a székre állva kilopják a kolbászt a kamrából (Csiliznyárad).

Az éjféli miséhez is sok hiedelem, varázslatos szokás fűződik. Ezeket a babonás hiedelmeket a mise szokatlan időpontjával magyarázhatjuk. A néphit szerint az éjfél a szellemjárás ideje. Ezért nem kiáltott valamikor a bakter, az éjjeliőr ebben az órában, ezért nem ment a halász a vízre, hogy halásszon, s a boszorkányok is ekkor voltak a legfélelmetesebbek. Ismeretlenségüket ezen az éjjelen azonban nem tudták megőrizni, mert a lucaszék készítője a misén Úrfelmutatáskor a székre fölállva meglátta a falu boszorkányait, akik háttal álltak az oltárnak.

A Dunaszerdahely környéki falvakban, így Kisudvarnokban is még néhány évtizeddel ezelőtt is meggyőződéssel vallották, hogy az éjféli mise kez- detekor az állatok is megszólalnak az istállóban. Elmondják, hogy a gazdájuk hogyan bánt velük az esztendő folyamán. A rossz hírt elkerülendő, a gazda ezen az éjszakán, illetve még a szentestei vacsora megkezdése előtt telerakta a barmok jászolát  eleséggel. Megtörtént  esetként  emlegették,  hogy  az  egyik gazda éjfélkor kihallgatta az állatok beszélgetését. „Szegény gazdánk, pedig mindig milyen jó volt hozzánk, mégis az új évben meg fog halni.” A gazda ezt hallva szörnyethalt.