A mai bibliai idézetek nem a feltámadás valóságáról tudósítanak, hanem azokról az emberekről, akik a feltámadott Krisztussal találkoztak és új életre támadtak. Az Evangéliumban szereplő asszonyokat annyira megrémítette a nyitott sír és üresen talált temetési barlang, hogy nem is érdekelte őket az angyalok, akik közölték velük, hogy hiába keresik a holtat az élők között. Az igemagyarázók szerint azért voltak az örömhírtől összezavarodva, mert ők a halott Jézushoz mentek balzsamozásra és a hitükben is halottak voltak.
A szentatyák szerint: „Ez a kép nagyon tanulságos, mert a mi halott hitünket csak Jézus tudja feltámasztani. Várnunk kell az érkezését de, mindig abban a tudatban, hogy Jézus Krisztus nem a látás és nem a tapasztalás kinyíló ajtaján lép be a mi életünkbe, hanem csak a hitünk és szeretetünk falán keresztül érkezik”. Ez azt is jelenti, hogy húsvéti hit nem történeti kérdés, mert Jézus Krisztus kilépett a tér, idő és történelem keretei közül. Nem a külső jelekre vagy csodákra kell figyelnünk, hanem a benső bizonyság világosságának felragyogására.
Szent Pál apostol, aki soha nem találkozott a történelmi Krisztussal, a leveleiben többször is megfogalmazta, hogy milyen nagy hatással voltak rá azok, akik a feltámadott Úrral találkoztak, mert azután új emberekké, vértanúkká és bátor hithirdetőkké lettek. A Pogányok Apostola szerint, ha azt mondjuk, hogy keresztények vagyunk, akkor ezalatt nem azt értelmezzük, hogy egy Jézus Krisztustól származó eszme van életünk középpontjában, hanem maga a Feltámadott, akit hitünkkel látunk és akinek a szavát követjük.
Egy szentföldi idegenvezető pap írta, hogy nem tudja elfelejteni azt a református férfit, aki miután a Golgota hegyén megállt, azt mondta: „Hát, én bűnös már jártam itt”. Amikor a többiek ezt értetlenül fogadták, azt mondta nekik: „Kétezer évvel ezelőtt az én Megváltóm itt halt meg a bűneimért, tehát az én bűneim már jártak itt.”
Bárcsak mi is komolyan vennénk azt, hogy Jézus a bűneinket felvitte a keresztfára és meghalt értünk, mert az lesz a mi legnagyobb húsvéti örömünk, ha hinni tudjuk, hogy Urunk szenvedésében benne vagyunk és a szenvedése és hálára révén élünk és feltámadunk.
Szakál László J. atya
