Jelenlegi hely

Zarándokút Dunaszerdahelyre

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2019, június 19 - 12:17 | Múltidéző
Ez év április 9-én Amerikában élő kedves barátnőmmel, Demeter Katalinnal a szlovákiai Dunaszerdahelyre látogattunk. Katalin egy köztiszteletnek örvendő szabolcsi földbirtokos család, a Bleuerek leszármazottja. A szomorú történet, mely erre az utazásra késztetett bennünket, 1944-re nyúlik vissza.
Zarándokút Dunaszerdahelyre

Barátnőm dédnagymamája, özvegy Bleuer Bertalanné Weisz Boriska azokban a sötét és zavaros időkben fiánál és annak családjánál a Dunaszerdahelytől nem egészen 10 km-re fekvő kis faluban, Lúcson tartózkodott. Ott érték el őt azok az események, melyeknek következményeként emberek százezrei tűntek el erről a földről nyomtalanul és jeltelenül, ahogyan barátnőm nagyszülei és egyik dédnagymamája is. 

Boriska volt az egyetlen a családból, akinek földi maradványait még itthon helyezték nyugalomra, s reménykedtünk benne, hogy legalább az ő sírját megtaláljuk. A 18 éves, gyönyörű Weisz Boriska a Szabolcs megyei Szakolyból került az ibrányi Bleuer családba Bertalan feleségeként. Boldog házassága azonban mindössze öt esztendeig tartott. 1899-ben három kicsi gyermekkel özvegyen maradt, és soha többé nem ment máshoz férjhez. 

A Bleuer család szerető támogatásával a háttérben, egyedül nevelte föl három fiát, és egyedül irányította az ibrányi családi birtokot. Egy ideig ebben a faluban lakott, majd beköltözött Nyíregyházára a Báthori utca 7. számú, ma is meglévő szép házba. 1944-ben legidősebb fia már rég nem élt.

Fiatalon halt meg 1928-ban az első világháborúban szerzett sérülésének következtében.A középső fiú – barátnőm nagyapja – a Szabolcs megyei Szakolyban lakott, ahol – míg a zsidótörvények engedték – sikeres földbirtokosként gazdálkodott. Innen hurcolták el április közepén feleségével, kislányával és anyósával együtt a nyíregyházi gettóba, majd deportálták őket. A haláltáborból csak barátnőm édesanyja, az akkor még gyermek Katalin tért vissza. A legfiatalabb fiú, Miklós, aki az akkor épp Magyarországhoz tartozó Lúcson élt családjával, súlyos beteg volt, ezért Boriska – pontosan nem tudni, mikor – odautazott, hogy az ápolásban segítsen a menyének.

A történet további szálai kuszák. Boriska Lúcsról származó unokájának, Verának az elbeszéléséből, illetve a történeti forrásokból ismert tények alapján a következő eseménysor rakható össze: A Dunaszerdahelyen és környékén élő zsidók gettósításáról 1944. május 10-én jelent meg a rendelet. A gettót Dunaszerdahelyen hozták létre, ahová a helyieken kívül a járás közel 40 településének zsidó lakosait gyűjtötték össze. A férfiakat 48 éves korig már korábban elvitték munkaszolgálatra, később pedig a 18-19 éves fiúkat is. A gettóban jórészt nők, gyerekek és öregek maradtak, akiket június 8-án a zsinagógában zsúfoltak össze, majd június 15-én mindenkit Auschwitzba deportáltak. Vera elbeszéléséből tudjuk, hogy őket Boriskával együtt szintén a dunaszerdahelyi gettóba vitték.

Bartal Iván, a család barátja magas rangú összeköttetései révén Verát és szüleit kimenekítette a gettóból, de sajnos Boriskát nem sikerült magukkal vinni. Ott maradt egyedül egy ismeretlen városban, ismeretlen emberek között, a gettóba zárva. Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, mit élhetett át. 
 
Nem akarta, hogy családja aggódjon miatta, és magukkal hordják annak terhét, hogy őt otthagyták egyedül a pokol torkában. Úgy döntött, elébe megy sorsának, és saját kezűleg vet véget életének. Erős aszszonyként hordozta évtizedeken át a megpróbáltatásokat, s most, abban a kétségbeejtő helyzetben is volt ereje dönteni, hogy úgy hal meg, ahogy élt: büszkén, emelt fővel, a saját akaratából. Fia és családja – még mielőtt svájci menlevéllel Pannonhalmára menekültek volna – már csak a halott Boriskáért tudtak visszamenni a gettóba...

Ebbe a szálba kapaszkodva határoztuk el, hogy megpróbáljuk megkeresni Boriska sírhelyét, de abban sem voltunk biztosak, hogy ha volt is, megvan-e még vagy már felszámolták. Ezért előzőleg tájékozódni próbáltunk. A barátnőm Amerikából, én Nyíregyházáról. Egy közösségi oldalon találtam meg a lúcsi Önkétes Tűzoltó Testületet, akik rendkívül készségesen próbáltak segíteni, de sajnos, semmilyen nyomot nem találtak. Szinte ezzel egy időben írt barátnőm a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközségnek, hogy esetleg rajta van-e a dédnagymamája neve az ottani zsidó temetőben álló emlékfalon, mely Dunaszerdahely és a környező falvak holokausztáldozatainak nevét tartalmazza. 

Írt a lúcsi önkormányzatnak is arról érdeklődve, nincs-e esetleg a temetőben a dédnagymamája sírja. Tőlük sajnos nem érkezett válasz.Adunaszerdahelyi hitközség két vezetője, Kornfeld Tibor és Stern György viszont azonnal válaszolt, és megható segítőkészségről és együttérzésről tettek tanúbizonyságot. Sokkal többet segítettek, mint amit remélhettünk. A temetői emlékfal nevein kívül átnézték a helyi zsidó temető adatbázisát, a számításba jöhető összes halotti anyakönyvet, sőt, Stern György úr felhívta Izraelben élő idős nagynénjét is, aki annak idején szintén a dunaszerdahelyi gettóban volt, hogy tud-e valamit Boriska haláláról. Sajnos, minden keresési próbálkozás eredménytelen maradt. Azt, hogy Bleuer Bertalanné Weisz Boriska ott fejezte be földi életét, semmi sem jelezte. De csak mostanáig. A két kedves dunaszerdahelyi ismerősünk azonnal intézkedett, hogy az ő neve is fölkerüljön a temetői emlékfalra, melyen eredetileg 2735 áldozat neve szerepelt. Az utóbbi időben előkerült neveket a holokauszt 75. évfordulója alkalmából idén júniusban helyezik föl – most már Bleuer Boriska nevével együtt.

Így hát az eredetileg Lúcsra tervezett utunk Dunaszerdahelyre vezetett, hogy meglátogassuk azt a helyet, ahol barátnőm dédnagymamája utolsó napjait élte. Kornfeld Tibor és Stern György már a vasútállomáson vártak minket, és a városban eltöltött mintegy 5 órányi idő alatt megismerhettük a dunaszerdahelyi zsidó élet múltjának és jelenének legfontosabb mozzanatait, szellemi és tárgyi emlékeit. Először a zsidó temetőbe vittek el minket, ahol részletes ismertetést hallhattunk a szépen gondozott temetőről, melyben több mint 2500 sírkő áll. Temetői sétánk alatt megálltunk többek közt a híres dunaszerdahelyi rabbik síremlékei előtt, miközben Tibor, akinek az egykor „Kis Jeruzsálem”-ként is emlegetett város zsidóságának történetéről szóló könyve ebben az évben a második kiadását érte meg, beszélt nekünk az ott nyugvó rabbik tevékenységéről, személyiségéről.

A temetőnek egy addig üres tisztásán emelték 2014-ben, a holokauszt 70. évfordulójára azt az emlékfalat, melynél kicsit hosszabban elidőztünk barátnőmmel. Ehhez az emlékműhöz most már személyes kötődésünk van, hiszen a dunaszerdahelyi és környéki zsidó áldozatok neve között ezentúl ott szerepel Bleuer Boriska neve is, aki szülőföldjétől és szeretteitől távol, azok között az emberek között fejezte be életét, akiknek a nevei most e falat borítják. Az emlékmű Kutak Adrienn, az Ipolyságban élő keramikus, iparművész, szobrász alkotása. Az alapfalat a temető régi kerítésének tégláiból építették, erre helyezték el az áldozatok kerámiatáblákra írt nevét. A középső falrészen egy négynyelvű felirat és grafikai szimbólumok szólnak az utókorhoz…

A temetőből a hitközség jelenlegi imaházához látogattunk el, ami az egykori talmud-tóra iskola (jesiva) épületében kapott helyet. Gyönyörűen parkosított udvarán nemcsak az élénkzöld füvet és a park közepén elhelyezett, Dávid-csillagot formázó kis szigetet csodáltuk meg, hanem egy rusztikus főzőhelyet is, mely sejteti, hogy élénk közösségi élet zajlik a hitközségben. 

Az egykori monumentális nagytemplom épületéből, melyet 1945-ben bombatalálat ért, s 1951-ben lebontottak, két emléket is őriznek itt: az udvaron egy falra elhelyezve a kettős kőtáblát, benn pedig az egyetlen megmaradt tartóoszlopot.

Ezután a nagytemplom helyén elterülő parkba vezetett utunk, mely Jehuda Aszad rabbi nevét viseli. A térnek az egykori zsinagógával szemközti oldalán 1990-ben épült az a ház, melynek homlokzatát az elpusztult zsinagóga homlokzatának hasonmásaként alkották meg. Az épületet a Makovecz Imre által vezetett Makona építészeti iroda tervezte. A nagytemplom helyén áll 1991 októbere óta Szlovákia első holokauszt-emlékműve, a Memento. Alkotója Szilágyi Tibor érsekújvári szobrász.Az emlékmű a tízparancsolatot tartalmazó kőtábla torzóját ábrázolja, mely finom szimbolikával utal a XX. század borzalmára: középső része összetört, és lángnyelvek fonják körbe, ahogy az ősi törvény passzusai is semmibe foszlottak. Előtte a talapzaton – az áldozatok végzetes útját jelképezve – a pusztulás irányába vezető lábnyomokat láthatjuk, melyek közül mindössze egynek az iránya mutat visszafelé is… 

Boriska nyomát kutató utunk itt véget ért.

Ahogyan a temetői emlékfalnál, a Mementónál is mécsest gyújtottunk emlékére. Írásom címében a zarándokút kifejezést használtam, bár utunk nem a hagyományos értelemben vett zarándoklás volt. Attól volt ez zarándokút, ami a lélekben zajlott előtte, alatta és utána.

Hosszú ideje kerestük egy soha nem látott asszonynak a nyomait, akihez a barátnőmet szoros rokoni szálak fűzik. Összegyűjtöttünk róla minden apró emléket, forrást, dokumentumot. Sokat beszélgettünk róla, megpróbáltuk elképzelni Őt fiatal lányként, boldog feleségként, anyaként, egy nagy gazdaságot irányító, erős asszonyként, de a legtöbbet mégis azokra a napokra, órákra, percekre gondoltunk, melyeket a megalázottságban, a számkivetettségben, az elhagyatottságban élt át... Hogy dacolva az azóta lepergett évtizedekkel, átívelve téren és időn, legalább lélekben együtt lehessünk vele. És amikor megálltunk a dunaszerdahelyi emlékfal előtt, amikor a zsinagóga helyén nőtt füvön lépkedtünk, és amikor összeszorult szívvel néztük a kőbe zárt lábnyomokat a Memento talapzatán, úgy éreztük, hogy Vele vagyunk, és Ő velünk van… Ezt a belső békét élhetik át a zarándokok, amikor megérkeznek úticéljukhoz…

Epilógus

Három hónappal a kutatásunk kezdete, két hónappal dunaszerdahelyi látogatásunk után s pár nappal lapzárta előtt váratlan fordulatot vett a történet. Barátnőm levelet kapott a lúcsi községháza egyik alkalmazottjától: „Tisztelt Demeter Katalin. Elnézést kérek, hogy csak most válaszolok. Igen, megtaláltam Bleuer Bertalanné sírhelyét a nagylúcsi temetőben.”

Miklós a rendkívül veszélyes és fenyegető körülmények ellenére hazaszállította édesanyja holttestét családja lakhelyére, s az önfeláldozó asszony immár 75 éve pihen a szlovákiai falucska temetőjében...

Nyugodj békében, Boriska!

Urbán Terézia
(A fotókat a szerző készítette. Az írás a Sófár – a Nyíregyházi Zsidó Hitközség lapja – 2019. júniusi számában jelent meg.)