És a múltból „elénk lépő”, (eddig összegyűjtött) mintegy 80 jelentős személyiség mellett még nem is beszéltünk a jelenkorról…
Felmerül tehát a kérdés, egyrészt hol bujkáltak ezek az elődök, másrészt hogyan lehet jobban felhívni a figyelmet arra, hogy Dunaszerdahely korábbi kis település mivoltját megcáfolva rengeteg jeles személyiséget adott a társadalomnak egykor – és ismét mondom: ma is. A kérdésekre jómagam a következőképp tudnék felelni.
Korábban mindig „mertek kicsik lenni”. Vagyis nem tulajdonítottak a dunaszerdahelyiek nagy jelentőséget annak, hogy a tudományok jeles művelői innen indulva alapozták meg az életpályájukat. Illetve kellő kutatás miatt nem is foglalkozhattak vele – egyszerűen nem volt mivel.
Másfelől, ha azt akarjuk, hogy ez a hozzáállás megváltozzék, ezeknek a személyiségeknek a „létét” az oktatás folyamatába kell beemelnünk. Ha a gyermek tanul róluk, az egész család tudni fog róluk.
Nekünk pedig meg kell tennünk mindent azért, hogy felemeljük ezeket a személyiségeket, mintegy „jelként” is. Akár „beemelve a jelenkor térbe.” Ezt a példát szolgálja a Csaplár előtti parkban Szladits Károly szobra is.
Ide kívánkozik, még ha zárójelben is, hogy a jómúltkor a közösségi portálon (hol máshol) kellett belefutnom egy általam korábban műveltnek ismert-gondolt hölgy szösszenetébe, amelyben karosszékéből azon magvas gondolatait osztotta meg két sorban a netes publikummal, hogy már megint minek szobor Dunaszerdahelyre, „éshogyhát-merthogyhát”.
Elgondolkodtam, vajon mi vezethette őt arra, hogy sokallja egy-egy jeles személyiségtől, dunaszerdahelyi tudóstól, hírességtől azt, hogy a gyermekeinknek legyenek hiteles és valós példaképei, hogy ne csak az instán vagy a tiktokon találkozzanak a jelenkor felkapott, de attól még mű celebjeivel – hanem, ne adj’isten, szülővárosának utcáján, parkjaiban.
Morgás ide, facebookos poszt oda – szerintem a jelenben, a 21. században kiemelten fontosak a valódi példaképek. Ezért is kiemelt cél jeleket hagyni így, a „térben” is. Megmutatva, hogy Dunaszerdahely nem csupán egy-két szerény személyiséget adott a magyarságnak, a régiónak, de egyben a jelennek, hanem rengeteg tudós, kutató, egyházi személyiség, híresség született, nevelkedett, élt egykor a városban, s röpült ki innen a nagyvilágba, majd nézett vissza büszke dunaszerdahelyiként szülővárosára. (Írom ezt nem született szerdahelyiként.)
Persze beszélni minderről egy dolog. Meg más cselekedni is azért.
Jómagam, ígérem, azon leszek, hogy egyrészt azokat, akik méltók bekerülni a Dunaszerdahelyi Pantheonba, odaemeljük, másrészt barátaimmal igyekszünk majd (hogy visszatérjek ehhez a szófordulathoz) jeleket hagyni róluk a térben. Akár már idén nyáron is, a Kondé-emlékév keretében. Mert ha rájuk nem kell büszkének lenni, akkor semmire!
Nagy Attila
