„Szívük a magyar szabadságért dobogott”

Tisztelt államtitkár úr, alpolgármester úr, beosztott diplomata úr, képviselőtársaim!

Főtisztelendő Esperes úr, Tiszteletes úr, kedves dunaszerdahelyiek és csallóköziek, kedves fiatalok!

Hej, arad! Hej, Arad! Búbánat mezője! Tizenhárom csillag Könnyes szemfedője! – olvashatjuk Pósa Lajos Arad c.ímű versében.

A mai nap, valóban gyásznap. Nemzetünk gyásznapja és városunk emléknapja is. Az aradi tizenhármakra és minden magyar Hősre emlékezünk, akik életüket és vérüket adták a magyar szabadságért.

Tisztelettel állunk itt Lipcsey György szobrászművész alkotásánál, amelyet 1995. március 15-én avatták fel és idén a Város Önkormányzata felújítatott.

176 évvel ezelőtt nemzetünk történelmének egyik legmegrendítőbb és leggyászosabb napjává vált október 6. Az aradi és Batthány Lajos miniszterelnök pesti kivégzése örökre a magyar szívekbe vésődött. Voltak idők, amikor titokban lehetett csak megemlékezni a kivégzett tábornokokról. Ma szabadon megtehetjük, és meg is kell tennünk bárhol is, ahol magyar közösség él. Dunaszerdahelytől-Székelyudvarhelyen át, Beregszászon, Zentán, Szabadkán, Gödöllőn, Győrött és Zalaegerszegen keresztül.

Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára, Az aradi vártömlöcnek ablakára. Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt, Ki a tömlöc fenekén a halálra kész. – hallhatjuk az ismert dalban. Búsan, mégis méltóságteljesen fogadták a kegyetlen halált Haynau kezéből.  Az aradi foglyok még reménykedtek, október 4-e, az uralkodó névnapja, lehet, hogy amnesztiát hirdet. De minden remény szertefoszlott ezen a napon, mert amnesztia helyett Haynau végzése érkezett meg. Másnap reggel hét órakor Ernst hadbíró felsorakoztatta a tábornokokat, s kihirdette az ítéleteket. Ezután megbilincselték a tábornokokat, majd visszavezették őket a cellájukba, megtagadva tőlük azt a kérést, hogy együtt tölthessék az utolsó napot. Még akkor is féltek az aradi tábornokoktól, sőt még haláluk után is rettegtek az igazi bűnösök.

Ma itt Dunaszerdahelyen méltóságteljesen emlékezünk a többnemzetiségű tizenhárom tábornokról. Mert, bár anyanyelvük különböző volt néhányuknak, de szívük a magyar szabadságért dobogott. Egy célt tűztek ki, Hazájuk szolgálatát és szabadságát.

Üzenetük ma is időszerű, hiszen csakis szabadon tudjuk kifejezni álláspontunkat, véleményünket és ha szükséges azt ütköztetni is. De nem volt ez így minden korban. Gondoljunk csak a diktatúrák évtizedeire. Ma már nyíltan megoszthatjuk nézetünket. Bár előfordul, hogy feljelentés követi azt, vagy rendőrségi meghívó. A szólásszabadság azonban megillet mindenkit. Bennünket, itt élő magyarokat is. És megillette a szabadságért kiálló és vérüket adó tizenhármat, valamint a csatatereken, vesztőhelyeken kivégzett áldozatokat is.

A fekete gránit emlékmű tetején található turulmadár igaz csendben figyel, de emlékeztet is bennünket. Emlékeztet arra, hogy kötelességeink is vannak, amelyekkel nemzetünket szolgáljuk és nagyjaink emlékét. Mint a mai napon az aradi tizenhármakét. Ez a szolgálat nem vért kíván tőlünk, hanem helytállást és a szabadságért való bátor kiállást. Ennek jegyében emlékezzünk és hajtsunk fejet a kivégzett honvédtábornokok emléke előtt felidézve Damjanich János honvédtábornok szavait, aki kivégzése előtt Sujánszky Euszták Minorita-rendi szerzetesnek, a tábornokok gyóntatójának mondta: „Ne sírjon barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.”