Straka Gábor: DAC-szívvel születni kell

Saját nevelésű játékosként három különböző periódusban is megfordultál a DAC-nál. Miképp emlékszel vissza a klubnál töltött éveire?

Mindenképpen pozitívan emlékezem vissza. Gyermekkoromban azért is kezdtem el futballozni, mivel akkortájt a DAC nagy „sláger” volt, és nagyon szerettem volna, ha egyszer felnőttként majd én is pályára léphetek a klub színeiben. Hosszú volt az út odáig, de sikerült. Akkoriban még nem volt U19-es csapat, s mikor az „öregebb ifiktől” kiöregedtem, rögtön kaptam is egy szerződést. Akkor második ligás volt a csapat. Grajcár Antal és Ladislav Kuna voltak az első edzőim.

A felnőtt karrierem tehát itt vette kezdetét, három évig itt is futballoztam, utána Pozsonyba kerültem az Artmédiához, majd egy komolyabb sérülés után – először, mint kölcsönjátékos – tértem vissza Dunaszerdahelyre. Erre a második időszakra is szívesen emlékszem vissza. Utána ismét visszamentem az Artmédiához, majd Lengyelországba igazoltam, s mikor onnan hazatértem, akkor már klubtulajdonos váltás történt a DAC-nál. 2014-ben tértem vissza harmadszor a csapathoz, és utána itt is fejeztem be a profi futballt. Innen indultam és ettől a klubtól is vonultam vissza, így ebből a szempontból elégedett lehetek. Nyilván mindig előfordultak kisebb-nagyobb gondok valamilyen téren, viszont összeségében – és így utólag visszatekintve – pozitív élményeim voltak a csapattal.

A szurkolók mindig kulcsfontosságú szereplők egy klub, különösen a DAC életében. Miképp emlékszel vissza a legintenzívebb szurkolói pillanatokra a pályafutásod során?

Mikor még a második ligában futballoztam a csapatnál, akkor még nem volt ennyire hangos a B-közép, és nem járt ennyi ember sem a mérkőzésekre, viszont a szurkolás már akkor is jó volt. Bár akkoriban az eredmények is gyengébbek voltak, a tabellán az ötödik, hatodik, tizedik hely között mozogtunk, de amikor már a feljutásért játszottunk, akkor már többen jártak a mérkőzésekre. Ami igazán megmaradt bennem a szurkolás szempontjából, az már a tulajdonosváltás után történt, amikor harmadszor is visszatértem a csapathoz. Volt egy szezon, amikor ősszel az utolsó helyen teleltünk, viszont a tavaszt sikerült megnyomnunk és bent maradtunk. Akkor már tele volt a lelátó, libabőrös volt a szurkolás. Az utolsó forduló után – amikor eldőlt a bent maradás – óriási volt a fiesta, az ünneplés. Nagy élmény, színvonalas szurkolás volt.

A második csapatomnál, az Artmédiánál a szurkolás nem volt kiemelkedő, nem volt nagy hagyománya ennek, viszont Lengyelországban – ahol öt és fél évet futballoztam – szintén nagyon színvonalas a szurkolói kultúra, mind a hazai mérkőzésen, mind pedig az idegenbeli találkozókon. Nagyon sok ember járt ki a mérkőzésekre, melynek köszönhetően a játékosok is motiváltabbak voltak. Az ott töltött időszakra is szívesen emlékezem vissza.

Figyelemmel kíséred a jelenlegi DAC-ot? Milyen benyomásaid vannak a mostani együttesről, valamint a klub fejlődéséről?

Megmondom őszintén, hogy az idegenbeli találkozókat nem nézem, viszont a hazai mérkőzésekre nyolcvan-kilencven százalékban kijárok, ha az időm engedi. A körülmények „nyugati színvonalon” vannak, adottak ahhoz, hogy jó saját nevelésű játékosokat neveljünk ki. A többi pedig már az egyes egyének és edzők dolga, hogy ez milyen szinten sikerül, de adva van hozzá minden. A mi időnkben ez nem így volt, mi még salakon és betonon edzettünk. A stadion és az akadémia gyönyörű. Én örülök neki, hogy az itteni gyermekek számára van egy ilyen akadémia, ahol bontogathatják a szárnyaikat.

Bízok benne, hogy minél több – főképp felvidéki – gyermek fog bekerülni az akadémiába, akik ízig-vérig szerdahelyiek vagy környékbeliek, és tényleg tudják, hogy mi is az a DAC-szív, akiknek nem el lett magyarázva és nem könyvben olvasták, hanem az édesapjukkal vagy a szüleikkel jártak ki mérkőzésekre és valóban átérzik ezt az egészet. Véleményem szerint sokan elcsépeltek ezt a történetet. Volt, hogy külföldiek beszéltek DAC-szívről, akik olvastak erről. De ez nem így van, ugyanis ezt „belenevelik” a gyermekekbe. Ezt nem lehet olvasás által átvenni, ezzel születni kell, majd elkezdeni mérkőzésekre, később edzésekre is járni, és úgy alakul ki ez az érzés, amit az egész életünk folyamán végigkísér bennünket. Itt minden adott ehhez, hogy a DAC-szívet a helyi gyermekek átérezzék.

Említetted, hogy 2008 és 2013 között Lengyelországban, a Ruch Chorzów csapatánál légióskodtál. Véleményed szerint miben más a lengyel futball, mint a szlovák?

A lengyel futball fizikálisabb. A játékosok technikailag hasonló szintet képviselnek, bár Lengyelországban több volt a minőségibb futballista. Az viszont biztos, hogy a lengyel foci fizikálisabb, ami azért is lehet, mivel ott előfordul, hogy tíz-húsz-harminc-, de akár negyvenezer ember is kijár a mérkőzésekre, és ott a játékosok nem hagynak egymásnak sokszor még levegőt sem venni. Ezáltal pedig kisebbek a területek és rengeteg ütközés, párharc is előfordul. A lengyelek például középhátvédet 190 centiméter alatt nem is nevelnek ki és nem is vásárolnak, náluk az a minimális határ. Főképp ezekben a dolgokban mondanám a különbségeket a két nemzet futballja között, de ezek inkább akkor voltak jellemzőek, amikor én még ott futballoztam. Jelenleg csak az eredményeket követem nyomon, de lengyel futballmérkőzést már jó pár éve nem láttam.

2017-es visszavonulása után a Total Football elnevezésű projekt egyik vezetője vagy. Mi motivált, hogy a labdarúgó-pályafutásod után gyermekekkel foglalkozzál, és mi a célja ennek a kezdeményezésnek?

Kiss Igorral – aki játékosként szintén futballozott a DAC-ban – vezetjük ezt a projektet. Amikor a labdarúgói szerződésemből már csak fél év volt hátra a klubnál,  már akkor megfogant bennem egy ilyen ötlet, hogy a pályafutásom befejezése után egyéni képzéseket kelleni tartani akár gyermekek, akár felnőttek részére. Egy kicsit hirtelen ért véget számomra a profi futball, még kb. három-négy év bennem lett volna, fizikailag jól éreztem magam, de végül a visszavonulás mellett döntöttem, és nekivágtam ennek a projektnek, lassacskán építve azt. Kezdetben egyéni tréningeket kezdtünk el tartani, aztán amikor egyre több gyermek járt az edzésekre, akkor már csoportos edzéseket is tartottunk. Mivel szerettünk volna fejlődni, s hogy ne csupán egyéni és csoportos edzések szerepeljenek a profilunkban, ezért később az óvodákban is elkezdtünk sportköröket tartani. A csoportos edzéseket ráépítettük az egyéni tréningekre, majd azokra az óvodában végzett tevékenységeket is. Nyáron pedig edzőtáborokat tartottunk, jelenleg pedig az iskolákban is végzünk külön futballedzéseket. Évről évre építgetjük tovább ezt a projektet.

Volt labdarúgóként mit tartasz a legfontosabbnak egy fiatal sportoló fejlődésében? Hogyan próbálod átadni a tudásodat és tapasztalataidat a jövő generációjának?

Már elmondhatom, hogy régóta foglalkozom gyermekekkel, tehát a fejlődés gyermekfüggő. Többen mondják, hogy szeretik a futballt és a foci a mindenük. Ha ezt mondjuk tízen mondják, abból körülbelül egynek vagy kettőnek van igaza. Mert akinek a foci a mindene, az „örök szerelem”, és azt sosem lehet elhagyni. A futball pedig sohasem csapja be az embert, amit belerakunk, azt a foci visszaadja. Valakinek egy hónap után, valakinek csak öt év után, de mindig visszakapjuk azt, amit beleraktunk. Azt, hogy milyen szintről beszélünk, az teljesen mindegy. Én ezt saját tapasztalatból mondom. Ha levágnák a lábaimat, én a kezeimmel is odamásznék, csak, hogy futballozhassak. Sokan csak rámondják, hogy szeretik a focit, de ha jön egy kis sérülés, akkor rögtön abbahagyják. Vagy, ha jön egy új edző, aki nem játszassa a játékost, az megsértődik és nem jár két hónapig edzésre. Ilyen példákat szoktam mondani a gyermekeknek is, mivel ha szeretik a futballt, akkor mindegy, hogy ki az edző, csapattárs vagy bíró, ők csak tegyék a dolgukat a legjobb tudásuk szerint. Mindig a saját határaikon kell túllépniük. Ezt a tudást próbálom átadni a gyermekeknek.

bn/dunaszerdahelyi.sk

Fotó: fcdac1904.sk/dunaszerdahelyi.sk