„Terveim között szerepel az, hogy a nagy magyar színházi tájban egyszer eljutok egy nagy magyar színházba, amelyben az előadás úgy kezdődik, hogy még mielőtt szólítják a közönséget, behúzzák a függönyt. Távolról valami nagy nagy magyarnóta hallatszik (pl. Piros rózsák beszélgetnek, bólintgatnak, úgy…) Majd felmegy a függöny, s boldogan felkiáltunk (persze, csak magunkban): nída! Micsoda Kelet-Közép- Európa! Azannya! Itt élünk a kollaborálódás boldog idejében, míg rá nem döbbenünk, hogy a nagy magyar magyar nóta Kelet-Közép-Európa térségének egy bizonyos, még magyarnak mondható településének egy bizonyos központi hangszórójából hallatszik. Majd csendesedik, serceg és elhal, ha a bakelit lemezen meg nem akad a tű. De megakad. „ … add érte a szi-híve-hed!!” (Soóky László)
A forradalmak mifelénk nem szoktak megvalósulni. Úgy tűnik mintha, de nem. Ez szomorú, de így van. Legutóbb a fiatal újságíró halála kapcsán is volt kitörőfélben valamilyen forradalom… de csak a plakátok, meg a mécsesek maradtak belőle. Persze fel lehet háborodni azon, hogy jól van-e ez így, meg lehet kocsmákban nagyokat forradalmárkodni, de attóol még ez így van. Egyre inkább hiszem, hogy sajnos a lapokat nekünk leosztják, megrendezik, aztán jót röhögnek, hogy megint azt hittük, hogy forradalmárok vagyunk. Arra meg nincs elég bátorságunk, hogy a lapokat osztó hatalom arcába üssünk, mert most már ütni kellene. Azt hiszem…
Szabó Csilla
