– Két ízben is megfordult a DAC csapatában, hiszen ott is kezdte a profi labdarúgó-pályafutását, s ott is fejezte be. Miképp emlékszik vissza a kezdeti éveire a sárga-kék csapatnál? Milyen volt a klub akkori közege az 1990-es évek elején?
– Somorjáról tizenhat évesen kerültem a DAC ificsapatához, mely akkoriban második ligát játszott. Az ifiknél két csodálatos évet töltöttem el, s mint középhátvéd játszottam. Pecze Károly edző idejében az „A” csapatba is felkerültem, de közbejött a katonai szolgálat, így kezdetben nem tudtam pályára lépni a felnőttek között. Másfél évig voltam Csehországban katona, ahol egy helyi, negyedik-ötödik ligás kiscsapatban futballoztam. A leszerelésem után visszatértem Dunaszerdahelyre, de nem voltam jó kondícióban, meg is sérültem, s meg is kellett operálni. Mikor újra formába lendülhettem volna, akkor egy rozsnyói összecsapáson – egy párharc során – ismét megsérültem, a kapus ráugrott a térdemre, aminek következtében újabb nyolc hónapot kellett kihagynom.
Három éves „szenvedés” – a katonaság és az említett sérülések – után, mikor a csapatnál Dušan Radolský edzőt Ladislav Škorpil követte, megkaptam végre a lehetőséget, és egyenesbe jött a karrierem. Később alapemberré váltam a csapatban, jól ment a játék, a válogatottba is meghívót kaptam, majd felfigyelt rám a pozsonyi Inter is.
Az 1990-es években nagyon jó futballisták játszottak a DAC-ban, akiktől sok mindent tanultam, s akik sokat segítettek a fejlődésemben is. Ilyen volt például az egykori gólkirályunk, Pavol Diňa, de ide sorolnám Rudolf Pavlíkot, Stanislav Lieskovskýt és Simon Gyulát is.
– Követi a jelenlegi DAC szereplését? Mit gondol a mostani csapatról és a klub fejlődéséről?
– Természetesen nem kerülöm el a jelenlegi csapat eredményeit. Sok minden fejlődött a klub háza táján. A játékosok egy ultramodern stadionban játszhatnak, és egy gyönyörű akadémiával is rendelkezik a klub. Viszont úgy érzem, hogy a fejlődés ellenére az eredmények és a nagyobb sikerek – egy bajnoki cím vagy egy sikeres kupaszereplés – még váratnak magukra. Legfőképpen pedig azt hiányolom a DAC-nál, hogy jelen pillanatban nincs olyan saját nevelésű felvidéki játékosuk, aki tudja, hogy miről is szól a „Nélküled” című dal, s aki ezt a nótát igazán át tudná érezni.
Ahogy említettem, van egy gyönyörű akadémia, illetve egy káprázatos pálya, a barométer pedig maguk a nézők, akik ha látják a jó futballt, akkor a stadion megtelik. Ez utóbbi, tehát a nézők száma is egy kicsit megcsappant, már nincs teltház. Véleményem szerint a csallóközi szurkolók biztosan hiányolják, és nem értik azt, hogy a felvidéki tehetségek miért nem kapnak lehetőséget. Egy csapatot biztos össze lehetne állítani a tehetséges csallóközi fiatalokból is, ugyanis többen közölük más klubokban futballoznak. A bennfentesek erre biztosan jobban tudják a választ. A csapattal kapcsolatban a pozitívum mindenképpen az, hogy a feltételek adottak, hiányérzetem pedig abban van, hogy több csallóközi játékost kellene beépíteni a DAC-ba.
– 1996 és 2000 között az Inter Bratislava játékosa volt, és az ezredforduló évében Magyarországra, a Ferencváros csapatába igazolt, mely csapattal egy magyar bajnoki címet is sikerült begyűjtenie. Milyen emlékeket őriz a zöld-fehér csapatnál töltött időszakról?
– A Ferencvárosnál töltött időszak volt a karrierem csúcspontja, főképp az a szezon, amikor sikerült elhódítanunk a bajnoki címet. Korábban az Inter Bratislavával is bajnok lettem, de a két bajnoki cím között az óriási különbség a szurkolók alázata, szeretete volt. Szinte minden mérkőzés – legyen az hazai vagy idegenbeli találkozó – teltház előtt volt megrendezve. A karrierem során megadatott legnagyobb elismerést a Ferencváros csapatának a szurkolóitól kaptam. Számomra ez volt a legszebb időszak.
– Ön játszott mindkét ország legfelsőbb bajnokságában. Miben látja a legnagyobb különbségeket a szlovák és a magyar futball között?
– Ha az anyagi háttérre gondolunk, Magyarországon az állam sokkal nagyobb mértékben támogatja a sportot. A másik dolog pedig a média. Magyarországon a sajtó és a televízió jobban „reklámozza” a magyar labdarúgást, például sok NBII-es mérkőzést is közvetítenek, és a nézettségi szám is nagyobb. A magyar futballba több pénz van beletéve, s ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a játékospiacon a futballisták számára Magyarország érdekesebb, mint Szlovákia.
– Beszéljünk a válogatott szerepléséről. 1998 és 2003 között 31 alkalommal szerepelt a szlovák labdarúgó-válogatottban. Melyik az a mérkőzés, amely különösen emlékezetes maradt a számára?
– Mindenféleképpen a Szlovákia–Anglia összecsapást emelném ki, ahol sokáig vezettünk, majd balszerencsés gólokkal mégis az angoloknak sikerült győzniük. Az angol válogatottban olyan világsztárok léptek pályára, mint David Beckham, Steven Gerrard vagy Frank Lampard. Óriási élmény volt ellenük játszani.
A 31 válogatott mérkőzésem több mint a felén kezdőként léptem pályára. A legtöbb lehetőséget Jozef Adamec szövetségi kapitány kezei alatt kaptam, mint magyar nemzetiségű szlovák állampolgár. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy ennyi alkalommal magamra tudtam húzni a válogatott mezt.
– Ön a sok futballtapasztalattal a háta mögött mit tanácsolna azoknak a felvidéki fiatal tehetségeknek, akik profi labdarúgóként szeretnének érvényesülni, és céljuk (akár a szlovák vagy a magyar) a válogatottba való bekerülés?
Mindenki tudja, hogy ez egy nagyon hosszú út, míg valaki odaér, hogy egy elsőosztályban szereplő labdarúgó, majd válogatott játékos legyen. Ez egy tíz-tizenkét éves folyamat. A komoly hozzáállás mellett nagymértékű szülői alázat és szülői segítség is kell hozzá. S ha ez megvan, valamint, ha a tehetség kellő mértékű edzésmunkával is párosul, akkor adott a lehetőség. De azt, hogy egy játékos megtudja kapni ezt a lehetőséget, az mögött nagyon sok munka van. Sok függ attól is, hogy egy adott klub milyen filozófiával rendelkezik, mik a céljai.
Nem kell messzire menni, Magyarországon, a „fiatalszabálynak” köszönhetően például mások a lehetőségek. Szlovákiában pedig itt van a Zsolna csapata, ahol nagyon sok lehetőséget kapnak a fiatalok. Náluk az a filozófia, hogy egy játékos amint eléri a tizenhat-tizenhét éves kort, akkor meg is kapja lehetőséget. A Slovan esetében pedig kész játékosokat vásárolnak, hiszen ott mindig az a cél, hogy bajnokok legyenek. Visszatérve Magyarországra, én ott is kevésnek látom a magyar fiatalok szerepeltetését, akár ha csak a Fradit vesszük alapul. Amikor én voltam bajnok a Ferencvárossal, akkor talán csak két idegenlégiós szerepelt a csapatban. Most, ha megnézzük, kb. három magyar játékos található a kezdőcsapatban. A DAC-nál is ugyanez a probléma, amit már említettem, hogy ott az akadémia, de mégsem kerülnek ki tehetséges magyar ajkú fiatalok.
A kérdéshez visszatérve, minden mögött alázatos munkának kell lennie. A szülők nagyon fontos részét képezik a karrierépítésnek, és amikor már profi szinten a „küszöbnél” vagyunk, akkor mértékadó az adott klub filozófiája, hogy felkarolja-e a fiatal játékosokat, és minél több lehetőséget ad a számukra, vagy pedig – ami általában lenni szokott – egy kisebb csapatba küldik őket kölcsönbe. A fiatal játékosok számára az a legfontosabb, hogy játszanak és kapják meg az állandó játéklehetőséget, hiszen csak így tudnak fejlődni.
– A játékos-pályafutásának a befejezése után vezetőedzőként – és főként asszisztensként – több csapatnál is megfordult, de jelenleg egy futballtól eltérő területen dolgozik, Pozsonyban mint készenléti buszsofőr tevékenykedik. Lát-e esélyt vagy igényt arra, hogy a jövőben valamilyen formában visszatérjen a profi labdarúgás világába, például edzőként vagy sportvezetőként?
– Ha valaki egész életében a futballnak szentelte szinte minden egyes pillanatát, akkor az a legcsodálatosabb, ha élete végéig azt tudja csinálni, amit a legjobban szeret, meg amiben igazán sikeres volt. Viszont az életben többször adódnak másféle körülmények és viszonyok, amikor erről le kell mondani, vagy nem adott az a lehetőség és nincsenek olyan feltételek. Akkor át kell menni a barikád másik felére, és ott kell érvényesülni. Ez most velem megtörtént, de sosem mondtam le a futballról, a sportról, s még nem vagyok olyan öreg, hogy lemondjak arról, hogy edző vagy sportvezető legyek valamikor, viszont jelen pillanatban más területen dolgozom, ez a foglalkozásom, de természetesen mindenre nyitott vagyok.
bn/dunaszerdahelyi.sk
