„A húszas években Belányi Tivadar dr. pozsonyi tanár a Hiradóban cikksorozatot írt a magyar nyelv elszegényedéséről. Egy egész sereg veszendő szót, kifejezést, szólásmódott gyűjtött össze tanulmányában, amely a beszédből és az irodalomból lassan kikopik. Helyükre vagy idegen nyelvből fordított kifejezések tolakodnak, vagy elvesznek pótlás nélkül, a magyar nyelv helyrehozhatatlan kárára.
Ha az ember ennek okát keresi, ezt két körülményben találja meg. Az egyik az irodalmi nyelvnek a nép nyelvétől való elszakadása, a másik magának a népi nyelvnek elromlása a városok befolyása és az iskolai oktatás folytán. A tudákoskodó falusi ember röstelli őseitől örökölt nyelvét s különösen idegen előtt hanglejtésben és kifejezésmódban iparkodik beszédje minden eredetiségét eltitkolni és finomkodó, affektált módon beszélni. Ezt a mesterkéltséget már a népiskola első osztályában belenevelik a tanítók (…).
(…) Elvesznek mindazok a szokatlanabb, vagy tájszavak is, amelyek az iskolakönyvekben nincsenek benne (…). És ami a legkárosabb: elvész a született magyar ember büszke öntudata, atyáitól örökölt nyelvében való bízása. A karó, a kertész kérlelhetetlen nyesőkése elveszi a bokor eredeti alakját. (…) különösen most figyelhetni meg az itt született, beszélni itt tanult cseh és szlovák gyermekeknek beszédjén, akik nem jártnak magyar iskolába, ennélfogva sokkal jellegzetesebb, tisztább csallóközi tájszólásban beszélnek magyarul, mint az iskolában tanuló magyarok.
Ezen a népies irodalom keveset segít. Mint községi könyvtáros tapasztalom, hogy népünk nem szereti a népies irodalmat. Csúfolódást lát benne. Gőre Gábort a városiak szeretik, a falusi ember sértődötten adja vissza, ha véletlenül a kezébe került.
(…)
Pályámból kivetve, immár másfél évtized óta élek itt, visszatérve csallóközi véreim közé. Nem mint valami előkelő idegen, nem is mint pápaszemes, fonográfos folklórgyűjtő, aki a nép elől elbújik.
Lassankint szedegetem az elhullajtott, veszendő szavakat, ahogy eszembe jutnak, csak úgy, magamtól, beszéd közben, ahogy hallom itt egy öregtől, ott egy magát elszólt fiataltól (…). Lesz közte olyan is, ami nem tájszó, a magyar szókincsben ismeretes, csak kissé szokatlan, archaisztikus.” – írja. S következzék Földes szótára:
Acskó – zacskó
Agg – ócska (szóösszetételben pl.: aggpatkó)
Angyi – nagybátyám felesége. Általában idősebb nőrokon, aki nem néne, vagyis nem vérrokon. De nem is sógorasszony, vagyis a velem egy generációba tartozó testvér, unokatestvér felesége
Alangyár – a büszke, biztos, határozott ellentéte
Armelád forma – nyomorúságos (Arme Leut)
Árnyék – széltől védett hely
Árzsag – hosszú, tűzpiszkáló farúd, piszkafa
Bakafántos – akadékoskodó, veszekedést kereső
Barátfüle – lekváros derelye (mákos, túrós is lehet)
Bácsi – vízi hulla, vízbeholt
Belébüszödt – rosszkedvű, epés
Belső – a befogott pár ló közül a jobbkézfelöli (rudas)
Bikfic – korholó szó
Bódis – nyeles faedény, amellyel a malomhajóból, dereglyéből merik ki a vizet
Bókós – tetű, hajtetű
Borjazik – hordáskor a szekér, ha rosszul rakták meg, s útközben kévék potyognak le róla. Az asztag is borjazik, ha súly nyomja az oldalát
Borsó – bab
Böntörke – tövisbokor. Általában nagyobb gyom. Pl. Olyan kicsiny gyerek vót, hogy elfért a böntörke árnyékában.
Böntörkél – össze-, egymásba gabalyodik, összevész
Böntörködik – akadékoskodik (másfelé böstörködik)
Botratekercs – dorogfánk (édestészta)
Bukorosztál – ld. osztál
Celőke – botszerű, dobásra alkalmas faragatlan farúd
Cupáka – nehéz, víztartó, terméketlen agyagtalaj
Csádé – kákás , rossz, savanyú széna
Csatló – emelőrúd
Csetrés – nedves, vizes, csatakos
Csikarittyú – kezdetleges körhinta, ringispil
Csikmák – metélt tészta
Csincsár – vizes, zsombékos hely
Csiport – hant, göröngy
Csórmány – zelnicemeggy
Csonó – malac vagy disznó, tréfásan
Csörgős bot – marhapásztorok által használt bunkósbot, a bunkó alatt rákovácsolt 2–3 csörgő vaskarikával, a karácsonyi betlehemesek elmaradhatatlan kelléke
Csűr! – tilos (régi, ritka szó, pl. a régi, golfhoz hasonló gyerekjátéknál: Csűr a likamba!)
(Folytatjuk)
Nagy Attila helytörténész
