Noha Dunaszerdahelyen kevesen tudatosítják, de november 2-a városunk gyásznapja is, amikor az I. és II. világháború hősi dunaszerdahelyi katonahalottjainak és polgári áldozatainak emléknapján értük is fellobban az emlékezés lángja.
November 11-én este pedig az első világháborús katonai temetőnél tartunk megemlékezést, amikor is a nagy világégés katonahalottjaira emlékezünk.
Az első világháború millecentenáriumán persze nemcsak arra a mintegy ezer, többnemzetiségű hadifogolyra emlékezünk, akik a sikabonyi földben pihennek, hanem azokra az otthonuktól távol nyugvó városunkbeliekre is, akiknek nem adatott meg az anyaföld nyugalma.
Néha úgy érzem, mostohagyermeke a város mai lakóinak Dunaszerdahely egykori múltja – mintha elfeledte volna hajdan élt kisembereit, akik vagy 1848/49-ben, vagy az I. és a II. világháborúban áldozták életüket és vérüket szeretteikért, hazájukért. Míg a környező települések mindegyikében ott áll, Dunaszerdahelynek nincs a háborúban odaveszett fiaira emlékező igazi mementó. Van, felelhetnénk, egy a sikabonyi temetőben, és vannak „katonasírok” a Szent István téri Mártíremlékmű körül. Ám olyan, amelyiken valóban ott lenne a város minden katonahalottjának a neve, olyan nincs.
Pedig ha lenne, olyan lenne, mint az egykori, igazi Dunaszerdahely: sokszínű és sokarcú. Mert lenne azon magyar, német, szlovák név, meg lenne ott keresztény, zsidó, de cigány is. Elfeledett tanítók, hivatalnokok, boltosok, utcaseprők.
Dunaszerdahelyi fiúk, családapák.
Nagy Attila helytörténész
