Noha Dunaszerdahelyen kevesen tudatosítják, de november 2-a városunk gyásznapja is, amikor az I. és II. világháború hősi dunaszerdahelyi katonahalottjainak és polgári áldozatainak emléknapján értük is fellobban az emlékezés lángja.
November 11-én este pedig az első világháborús katonai temetőnél tartunk megemlékezést, amikor is a nagy világégés katonahalottjaira emlékezünk.
Az első világháború millecentenáriumán persze nemcsak arra a mintegy ezer, többnemzetiségű hadifogolyra emlékezünk, akik a sikabonyi földben pihennek, hanem azokra az otthonuktól távol nyugvó városunkbeliekre is, akiknek nem adatott meg az anyaföld nyugalma.
Néha úgy érzem, mostohagyermeke a város mai lakóinak Dunaszerdahely egykori múltja – mintha elfeledte volna hajdan élt kisembereit, akik vagy 1848/49-ben, vagy az I. és a II. világháborúban áldozták életüket és vérüket szeretteikért, hazájukért. Míg a környező települések mindegyikében ott áll, Dunaszerdahelynek nincs a háborúban odaveszett fiaira emlékező igazi mementó. Van, felelhetnénk, egy a sikabonyi temetőben, és vannak „katonasírok” a Szent István téri Mártíremlékmű körül. Ám olyan, amelyiken valóban ott lenne a város minden katonahalottjának a neve, olyan nincs.
Pedig ha lenne, olyan lenne, mint az egykori, igazi Dunaszerdahely: sokszínű és sokarcú. Mert lenne azon magyar, német, szlovák név, meg lenne ott keresztény, zsidó, de cigány is. Elfeledett tanítók, hivatalnokok, boltosok, utcaseprők.
Dunaszerdahelyi fiúk, családapák.
Nagy Attila helytörténész
Ezt már olvasta?
Mindenszentek és halottak napjának népi hiedelmei Csallóközben
November elsején ünnepli az egyház azokat a szenteket,...
A magyar színészválogatott Dunaszerdahelyen
„Akar jól szórakozni? Ugye akar? Nahát! Akkor ne halassza...
