Back to top

Dr. Somogyi Alfréd ünnepi beszéde

Publikálva: 2017, március 16 - 06:16
Az alábbiakban közöljük Dr. Somogyi Alfréd, a Pozsonyi Református Egyházmegye esperesének 2017. március 15-én Dunaszerdahelyen elhangzott ünnepi beszédét.
Dr. Somogyi Alfréd ünnepi beszéde

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékezők!

Megtisztelő számomra és mind a Pozsonyi Református Egyházmegye, mind református egyházam számára, hogy ezen az idei március 15-i megemlékezésen – a reformáció 500. jubileumi évében – szólhatok Önökhöz.

Egy dicső napra emlékezünk. A múlt életben tartása Istentől való feladatunk. Számos helyen találjuk a Szentírásban azt az intést, hogy „mondd el fiaidnak”, „beszéld el fiaidnak és fiaid fiainak”, hogy mit tett veled az Isten. Emlékezni jó, emlékezni kell!

Rég óta foglalkoztat a gondolat, hogy mit is szoktunk mi magyarok nagy nemzeti ünnepként megünnepelni? Mire is emlékezünk? Bárhogy is mentegetem a dolgot, mi nem a győzelmeinkre emlékezünk. Kezdjük az évet a március 15-i megemlékezésekkel; majd a június 4-i trianoni országvesztés napját – utóbbi időben magyar egységnapként – ünnepeljük; augusztus 20-a – az államalapítás – szinte kilóg a sorból; s a jeles napok sorát az október 23-i megemlékezés zárja.

Nem ünneplünk július 22-én. Pedig 1456-ban, Nándorfehérvárnál Hunyadiék legyőzték a törököt, s mi úgy tartjuk, hogy azóta van déli harangszó a keresztyén világban.

Nem ünnepeljük október 17-ét, pedig 1552-ben ekkor vonult el a török Eger vára alól. S mi oly büszkék voltunk erre, amikor olvastuk, vagy láttuk az Egri csillagokat.

És nem ünnepeljük augusztus 12-ét, a nagyharsányi csatát, pedig 1687-ben itt – Mohácshoz közel – végzetes csapást mértünk a török seregekre: szinte elégtételt vettünk Mohácsért.

Úgy tűnik, hogy mi a veszteségeinkre emlékezünk: mintha sebeinket nyalogatnánk. Pedig inkább arról van szó, hogy a tényszerű és valóságos győzelmeinknél sokkal fontosabbnak és értékesebbnek tartja a magyar nemzet kollektív emlékezete az erkölcsi győzelmeket: a hősiességet, a tartást és a kitartást. Mert az elbukott szabadságharcaink morális üzenete nagyobbat szól, mint a győzelmeink fölötti örömujjongás.

Nemzeti ünnepeink, jeles napjaink közös nevezője a szabadság. A léleknek az a vágyakozása, ami mind az egyént, mind a nemzetet függetlenné kívánja tenni más, idegen hatalomtól. A zsidóságnak, Isten választott népének, legmeghatározóbb eseménye az egyiptomi fogságból való kiszabadulás. S nekünk, keresztyéneknek is, hitünk legmeghatározóbb motívuma a bűneinkből való megszabadítás ténye: az Úr Jézus kereszten bemutatott áldozata, szabadító váltsága.

A szabadságvágy és a szabadság olyan vágy a mi szívünkben és lelkünkben, amit Isten „csöpögtetett” belénk. János evangéliumában találunk egy rövid eszmefuttatást a szabadságról. Jézus mondja az őt hallgató zsidóknak: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket. Ők ezt kérdezték tőle: Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondhatod hát: Szabadok lesztek? Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,31-36). Ez az rövid párbeszéd jól példázza, hogy a szabadság az ember lelkében születik meg. S ez a lelki szabadság az alapja mindannak, amit mi szabad életnek, szabadságnak, szabad társadalomnak tartunk.

Az Európai Unió polgáraiként, egy önmagát demokratikusnak tartó ország polgáraiként, azt mondjuk: szabadon élünk. Valóban így van?

Beszélhetnék a rabszolgaként, három műszakozó édesanyákról, a kölcsönök fojtogatásában élő családokról, a megélhetés bilincsei miatt külföldre távozó fiataljainkról; de társadalmi és nemzeti vonatkozásban megemlíthetném azt is, hogy vajon ki tartja reálisnak azt, hogy ennek az országnak belátható időn belül magyar nemzetiségű államfője, vagy miniszterelnöke legyen? Vajon tényleg szabadok vagyunk a forradalom és szabadságharc után 169 évvel?

Jó lenne! Nagyon jó lenne valóban szabadnak lenni! Az idegen hatalom alatti létezés ugyanis torzít: kiszolgáltatottá tesz és – láthatóan, vagy észrevétlenül, de – megtöri a lelket.

Azt mondják a hozzáértők, hogy a Kárpát-medencében élő magyar nemzetrészek között mi, felvidéki magyarok, vagyunk a legtörékenyebbek nemzeti identitásunkban. Ennek történelmi okai vannak. Egyetlen magyar nemzetrész sem élt meg olyan megaláztatást, mint amit a mi szüleink és nagyszüleink a hontalanság éveiben! Amikor azért bélyegezték bűnösnek őket, mert magyarok voltak. Amikor azért vagyunk másodrangú állampolgárok, mert magyarok vagyunk. A bűnösség és megbélyegzettség alóli szabadulási vágy akkor is ott élt és ma is él a felvidéki magyar emberben. A halálos szorításból való szabadulást úgy tervezte el, hogy élni kell! S ha magyarként nem lehet, hát akkor élni kell másképp! Így jött be a képbe az a bolsevik gyökerű téveszme, hogy szlovákul és szlovákként jobban lehet érvényesülni. Ma már látjuk, hogy ez a téveszme nem hozott szabadulást. Sőt, inkább nagyobb bilincseket rak a gyökereit elvágó lélekre, s még inkább kiszolgáltatottá teszi a nemzeti identitását feladó embert.

A 169 évvel ezelőtti események nagy példát állítanak elénk. Azt, hogy a szabadságért áldozatot kell hozni! Azt ki kell vívni, meg kell harcolni! A szabadság elérése nagy változásokat kíván az embertől, családtól, nemzettük, egyháztól. Gondoljunk csak a Baradlay fiúkra a Kőszívű emberből… Változás és változtatás nélkül nincs szabadság! Én most nem fegyverekről és vérontásról beszélek, hanem az ember belső lelki szabadságharcáról. Ezt érezzük, és ezt vívjuk naponként, abban biztos vagyok! A magam meggyőződése és hite szerint ehhez a személyes, belső lelki szabadságharchoz, s annak eredményességéhez egy tanáccsal tudok szolgálni. Pál apostol írja a 2. korinthusi levelében, hogy „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Sokat tenne és jelentősen előrevinné az ügyünket, ha komolyan hinnénk az Istent, s komolyan vennénk a keresztyénségünket! Felvidéki magyar közösségünk, jelenlegi szorongatott állapotában, fogyatkozó közösség. Az igazi szabadságot, a tényleges önrendelkezést, egyfelől politikai úton kell munkálni, másfelől pedig nekünk magunknak: minden magyar embernek önmagában is elő kell készíteni!

Tény a megosztottságunk, tény a széthúzásunk. Addig nem is lesz egység a sorainkban, amíg nincs közös nevezőnk. S ezt a közös nevezőt nem fogjuk megtalálni sem a politikai eszmékben, sem a gazdasági érdekekben, sem a szociológiai mutatókban, sem a demográfiai ijesztő adatokban. Ezek nem fognak összehozni minket! Azonban ahogy ez a mostani megemlékezés egy közösséggé tudott formálni bennünket, úgy csak a lelki értékek – s hitem szerint – a keresztyénségünk komolyan vétele tud egységet teremteni magyar ember és magyar ember; magyar közösség és magyar közösség között! Nem kell tömegekben gondolkodnunk, hiszen már Berzsenyi Dániel is megmondta, hogy „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” (A magyarokhoz). A szabad nép víziója sejlik fel előttünk március 15-én és október 23-án. Ezért emlékezünk, ezért vagyunk büszkék az elődökre. És érezzük, hogy mi már nem tudnánk tömegesen talpra állni akkor sem, ha „hí a haza”.

Meg van egy furcsa tulajdonságunk: hogy magunktól nem megyünk! Wass Albert írja, hogy még a Kossuth nóta is leleplez bennünket: hiszen „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje”. De erre nem kerekednek fel a magyarok, hanem azt mondják, hogy majd „ha még egyszer azt üzeni”, no majd akkor…

Ünneplő Egybegyűltek!

Tiszteletünk most azoké, akik hajdan az első szóra el tudtak indulni. Akik nem mérlegeltek, nem halogattak, hanem szabadságot akartak maguknak, s nekünk. Tisztelet a márciusi ifjak emlékének, és tisztelet szűkebb pátriánk hőseinek. Fejet hajtunk a dunaszerdahelyi 48-as hősök emléke előtt: Krascsenics József, százados; Gálffy Ignác hadnagy; és Mihaltsek István hadnagy emléke előtt. Ők azok a honvédtisztek, akik Dunaszerdahelyen nyugszanak. És fejet hajtunk a szabadságharcban részt vett, név szerint ismert dunaszerdahelyiek: Bittó Dezső főhadnagy; Csanó János honvéd; Csavojszky Vince hadnagy; Fekete Mihály honvéd; Kiss József honvéd; Pápay József honvéd; Póda Sándor honvéd; Thúróczy János honvéd – mindannyian dunaszerdahelyi illetőségű szabadságharcosok – emléke előtt.

Ma, ha hazamegyünk, este majd levesszük a kokárdát a kabátunkról, holnap már nem lesz rajtunk. De ezt a kokárdát, mint a szabadságvágy látható jelét, hagyjuk meg a lelkünkben! A piros színe emlékeztessen a szabadságért ontott vérre, de emlékeztessen a szabadító Jézus Krisztus vérére is minket, hiszen Ő életét adta minden emberét! A fehér emlékeztessen az 1848-as tiszta szándékra, de arra a tisztaságra, bűntől való mentességre is, amit Jézus Krisztus szerzett meg és kínál nekünk ma is. A zöld pedig, a mindenkori remény színeként, ne csak a társadalmi ügyek iránti reménységet juttassa eszünkbe, hogy lesznek majd jobb napjaink is egykor, hanem a hitből táplálkozó élő reménységet is éltesse a szívünkben. Így talán könnyebb lesz komolyan venni a keresztyénségünket, Isten szeretetét és mindazt, ami elősegíti bennünk a személyes, belső szabadságharcunk győzelmét. Mert nekünk oda kell tenni magunkat a saját ügyeinkért: Istenért, hazáért, szabadságért! Nekünk most ez a dolgunk!

Újra kell tanulnunk Kárpát-medencében és magyar nemzetben gondolkodnunk és cselekednünk. S nem kell szégyellni a kozmopolita hangosságban azt, hogy mi így szeretnénk gondolkodni és élni! Mert a magyar nemzet számunkra nemcsak a magyar nyelv, nemcsak az ezredéves múlt és végképp nem az állampolgárság, vagy az államhatár függvénye. A magyar nemzethez tartozásunk egy olyan lelki képesség, ami nagy pillanatokban, minősített időkben összekapcsolja az arra fogékony szíveket. Ez a képességünk Istentől való. Közösségünk összetartása és gyarapítása tehát szent feladat!

Ne a közösségtől várjuk, hogy megoldja helyettünk a személyes ügyeinket, hanem egyen-egyenként megerősödve, lelki és erkölcsi tartással, mi tudjuk megerősíteni és gyarapítani keresztyén és felvidéki, csallóközi magyar közösségünket!

Lélekben tehát: „talpra magyar, hí a haza”. Bizony, itt az idő!

Méltóságteljes emlékezést, áldást és békességet kívánok kedves mindnyájuknak!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Ezt már olvasta?

Címkék: március 15