A zsidóság már az 1700-as évek legelején is, noha kisebb számban, de jelen volt a településen, 1728-ban 19 családot számláltak össze. Itteni megjelenésükben jelentős szerepe volt annak, hogy a cseh és morva területeken III. Károly (1711–1740) rendelettel korlátozta a zsidók családalapítási szabadságát, valamint az örökös osztrák tartományokból is próbálták kiszorítani a zsidóságot.
Mindenesetre tény, hogy Szerdahely földesura, Pálffy János 1739-ben megadta az itt letelepedett zsidók számára a jogok és kötelezettségek jegyzékét, 1740-től pedig (mind a mai napig) már működött az ortodox temető, amelyet egykor Csót pusztán, az egykori Csótfalva kataszterében (Sikabony mellett) hoztak létre. Pálffytól jogot kaptak zsinagógát is építeni: „Másodszor móggyok adattván szabadcságokban lészen magoknak Sinagogát ipiténnyi, minkét illető fundusson, minemü helyek pedigh Csótfalvaj földön vagyon, azon Csótfalvát ha szintén az Uraság üdö jártában exarendálna is azon temetü Helyek számokra békessigessen fönt tártassék” – írja a jegyzék.
Ez az első imaház (többek szerint még nem is zsinagóga volt) azonban nem azonos a híres Nagytemplommal, amelyik a Fő utcán állt egykor.
A legelső „valódi” zsinagóga (nem egyszerű imaház) ugyanis az akkori Szerdahely szélén, Pálffy birtokán, lényegében a katolikus templom szomszédságában állt, s egyszerűbb alkalmi imaház lehetett, amely már 1740 körül felépülhetett. A kis építmény az 1780-as évek végén komoly javításokra szorult. Mindezt egy 1787-es levélből tudjuk meg, amelyet a prágai főrabbi, Ezekiel ben Jehuda Landau írt a szerdahelyi rabbinak, Alexander Meiselsnek: „(…) város zsinagógájának (bét ha-keneszet) ügyében, melynek falaiban több repedés van, és javítása hatalmas kiadást igényel. Azonban a zsinagóga fennmaradása jelenlegi helyén és területén kétséges, ugyanis a megfeszített ernyedtségének (azaz a katolikus templomnak) szomszédságában áll, és már viszályt szítók támadtak, és az elöljáró úr fellépett, és le akarta bontatni a zsinagógát (…). Ezért ő építeni kíván számukra egy zsinagógát más, tágas helyen, díszes épületet, a mostani zsinagógánál nagyobbat.”
A katolikus templom közelsége, a felekezeti feszültségek oldása miatt a Pálffyak saját költségükön nagyobb, új zsinagógát építettek, a mai Fő utcán. Ezt a nagy zsinagógát – amelyik még mindig nem a híres Nagytemplom volt – már egy 1797-es szerdahelyi térképen is megtaláljuk. Az Alexander Meisels rabbisága alatt felépült nagy zsinagóga „tágas, szép és nagy épület” volt, noha Ipolyi szerint, hasonlóan az evangélisták imaházához, „jelentéktelen szükségleti épületek” voltak csupán. 1810-ben a nagy zsinagóga mellett még állt a katolikus templomhoz közeli régi, kis zsinagóga (imaház) is.
1828-ra Szerdahely, Újfalu, Nemesszeg és Előtejed településeken már 928 zsidót írnak össze (1709 keresztény mellett) – Szerdahelyen a közösség számaránya azonban már ekkor nagyobb volt, mint a nem zsidóké (354 zsidó, 303 keresztény). A hitközség ebben a korszakában, azaz a 19. század legelején lett az egyik legismertebben ortodox vallási közössége Magyarországnak, de magának Európának is.
Az 1860-as évek végére már kicsinek bizonyult a közösség zsinagógája, így (szorosan) a nagy zsinagóga mellett (illetve valószínűleg „beleépítve”) alkották meg az akkori Magyarország egyik legnagyobb ortodox zsinagógáját, a Nagytemplomot. A keleties stílusú, monumentális méretű épület a nagy rabbi, Jehuda Aszád fiának és utódának, Áron Smuél Aszádnak a rabbisága alatt készült el – „a legszebb és legragyogóbb templomok közül való volt egész Nagy-Magyarországon”, írják róla. „A vagy 45 m hosszú, 20 m széles és kb. 15 m magas épület a nyolc »kipá«-val a tetején lenyűgözően és meghatóan szép volt. A két kőtábla ott magasodott föl a két középső domborulat között. Három nagy, nehéz kapu nyílott a templom nyugati oldalán. A középső a férfiak nagytemploma, a két szélső a női karzatba vezetett; ez az első emeleten volt. A férfi-részben a nagyajtó egy kis teremre nyílott, az pedig egy nagyobbra. A középső terem két oldalán kisebb ima- és tantermek voltak, és e teremből nyíltak a nagy szárnyas ajtók a templom szentélyébe” – írja a szemet gyönyörködtető zsinagógáról Engel Alfréd. Majd így folytatja: „Boltozata művészi alkotás, ablakai a szivárvány színében ragyogtak, falai faborításúak voltak, s padlózata, mint a márvány. A Tóraszekrény aranyozott fafaragásoktól díszített, körös-körül arany koszorúval. Két sor ülőhely volt a szent szekrénnyel szemben, középen a Tóra-felolvasó asztal és két-két sor ülőhely a déli és az északi fal mentén. Ezek fölött és a templom hátulsó része fölött volt a női templom. Néhány tucat csillár sok száz égője borította fényárba a szent hajlékot szombatonként és ünnepnapokon. Nyolcszáz férfi és női ülőhellyel volt berendezve e gyönyörű Nagytemplom.”
1944 júniusában a nagy zsinagógába zsúfolták a környező települések zsidó lakosságát, és innen hurcolták őket el a lengyelországi haláltáborokba.
Néhány hónap múlva (novembertől) a németek autójavító műhelynek használták az épületet, 1945 húsvétján pedig orosz bombatalálat érte, s az épület egy része összedőlt. 1951-ben az érdektelenség, illetve a kommunista vallásellenesség okán lebontották. (Az egykori nagy zsinagóga helyén áll ma a Jehuda Aszád-téren a Mementó emlékmű.)
A bevezetőben is említett másik zsinagóga, az Ádász Jiszráel létrejötte Smuél Lévi Weinberger főrabbi 1925-ös halála utáni vitához kötődik. Az új főrabbi megválasztása körül robbant ki ugyanis „dunaszerdahelyi nagy vita”, amelynek során az egyik csoport Hillel Weinberger rabbit választotta meg főrabbinak. Ezt a másik csoport, amelyik Oser Ansel Katzot szerette volna főrabbinak, nem fogadta el, amiért is új hitközséget hoztak létre, s megválasztották Katzot az Ádász Jiszráel Imaegyesület főrabbijává, s a zsidó iskola udvarának végében új templomot emeltek Ádász Jiszráel néven. Noha a kisebb zsinagóga a Nagytemplomot méreteiben nem közelítette meg, nagy és tágas volt. Így történt, hogy míg előretört a neológ irányzat, Dunaszerdahely zsidó közössége kettévált egy ortodox, illetve egy ultra ortodox vallási irányzatra.
1945 után a zsinagóga” épületét még felújították, ám a töredékében visszatért zsidóság elvándorlása, majd a város közönye után, az 1950-es évek elején a Nagytemplom sorsára jutott az Ádász Jiszráel is – lebontották.
Nagy Attila helytörténész
