Több mint három évtizede a lelátón

Mikor kezdődött a fociszerelem?

Dunaszerdahelyi vagyok, itt születettem és mindig is itt éltem. A nyolcvanas években kezdtem el mérkőzésekre járni, az első igazán emlékezetes DAC-emlék, amikor kilencéves koromban felkerültünk az első ligába és egy épülő panelház oldalán az szerepelt, hogy első liga. Azóta is gyűjtöm a meccsfüzeteket és a csapathoz kötődő újságcikkeket, természetesen saját részre.

Ez a gyűjtés mikor indult?

Amikor megtanultam írni, s mai napig rendszerezetten megvan minden egyes idény. Ebben a szezonban a nyolcadik füzetet kezdtem a napokban, s az idény végén mindig összekötöm őket. Magam is meglepődtem, milyen nagy tetszésnek örvendtek ezek a füzetek, amikor megmutattam néhány játékosnak.

Milyenek voltak a nyolcvanas évek?

Emlékezetesek, hiszen volt kupagyőzelem, s a 80-as évek vége a DAC-aranykorának számított mostanáig, mert reméljük, az elkövetkező években még ezt is sikerül felülmúlni. A hangulat most is remek, ezért is jönnek sokan a találkozókra, s amennyiben a játék is javul, akkor reméljük az elkészülő Aréna is teljesen megtelik.

Nem volt szakadás, amikor elkerülte a stadiont?

Olyan időszak nem volt, amikor nem érdekelt a DAC. Előfordult viszont bojkottidőszak az előző tulajdonos alatt, de ekkor is kinéztem a mérkőzésekre, a szurkolás viszont elmaradt. Ebben az időben ugyanakkor még nem voltam a B-közép tagja, csak 2013/14-ben csatlakoztam. Sok barátom szurkolt ott, s nagyon megtetszett a hangulat.
Tetszettek a rigmusok, hiszen már gyermekként is daloltunk, trombitáltunk édesapámmal a stadionban, aki hozzám hasonlóan vasutas volt. 2014 nyarán történt aztán, hogy az előző előénekes befejezte, s mivel én már fent voltam a szurkolók között, a kezembe került a megafon. Emlékszem, akkor nyertünk Kassa ellen. Ezután pedig ott maradtam. Közben egyre nagyobb felelősséget jelentett ez a teher, mert sokszor az embernek nem is volt hangja, ezért úgy láttam, negyven felett már jobb átadni a feladatot a fiatalabb generációnak.

És a pályán hol szokott játszani?

Gyerekkoromban leginkább a kapuban, a grund szabályai alapján kövér kisfiúként ott kaptam helyet. Egyébként magasabb szinten nem játszottam, csak baráti társaságokban és az iskolai évek alatt kézilabdáztam.  Emlékszem gyermekként reggeltől estig lent a grundon játszottunk, Karaffa Attila barátom is emlékszik ezen időszakra, amikor minden meccset lejátszottunk egyik nap fociban, másnap gombfociban. Sajnos abból a fiatalkori társaságból már ketten nincsenek közöttük.

Mennyire változott meg a szurkolás az elmúlt harminc év alatt?

Egyértelműen látszik a fejlődés, sokkal nagyobb szervezés van a szurkolók mögött is. Sokan nem is látják, milyen munkáról van szó. Egy szűk réteg előkészíti a koreográfiát, azt megvalósítjuk és kivisszük a stadionba. Általában már két órával a kezdés előtt ott vagyunk, felrakjuk a zászlókat, hogy mire megtelik az aréna, már minden kint legyen. A meccs után pedig továbbra is munka vár ránk, mert a zászlókat le is kell venni. Másrészt azt gondolom, a szenvedély maradt. Ide születtél, magyar gyökerekkel, amely nagyon sokat hozzátesz a történethez, enélkül nem működne a közeg.

Mennyire más a szurkolás az épülő Arénában?

A B-közép kisebb megszakítások mellett általában az oldalsó lelátón foglalt helyet, így először nem mindenki örült annak, hogy a kapu mögé kerülünk, de mára már mindenki örül ennek a megoldásnak.

Milyen mérkőzésen szeretne egyszer a DAC-nak szurkolni?

A Bajnokok ligája csoportkörében, mert akkor Dunaszerdahelyen három igazán neves csapat ellen szurkolhatnánk  a DAC-nak a MOL Arénában.

Fotó: Lelkes Ernő archív felvétele