Teljességet sugalló összkép

»Meghalt klasszikusaink alapjaira – a megidézésük egyben főhajtás is – tehát lehet építeni. Akár a fanyarul groteszk lét történelmi fájdalmú s maszkos meseigazságú és jelirányú látványosságával (Lóránt János: Trianon; Tűzpiros Ferrari; Visszatérő álmaim V. – mind olaj, vászon; illetve Darázs József: Lábait befordító; Negyedelő) és a régmúltba plántált „úri” játékok kacajával (Eszik Alajos: A vezér gyermekkora; Mi van – mindkettő hidegtű; Kínai legyező – szerigráfia), akár a természeti látványt belső lélektérképpé emelő párafelhővel (Gál Lehel: Jelenés IV. – 2015; Szilencium II. – 2014; Tájmetszet I.; Üvegtenger III. – mindkettő 2017, s az összes v. vegyes technika), vagy a vastagon fölvitt festékréteg faktúrájának az erejével (Halla Tibor: Hegy I.-II. – 2015, o. v.; Színkompozíció II.; XXY – o. fr.).

Egyik is, és a másik is technikai fogásnak látszik, ám a hidegtű és az ecset kalandja nem csupán mesteri kézügyességet tételez föl – az ábrázolás mélysége nélkül nincsen valódi művészet –, hanem a beleélő-képesség, a virtuóz, időszilánkjaira hasított önkifejezés megannyi formáját is. Mert az idő, szépséggé alakítva is – lásd Kalmár Márton süttői mészkőből (márványból) faragott Medálját, Zombori László Égő tarlóját (akril, fr.) és Pataki Ferenc Dzsungel I.-jét –, és rút gyötrelmek vízióját megidézve is (Szabó Tamás: Lélektükör I.-II. – 2012, alumínium, vas) játszik velünk.

Kordában is lehet tartani – ettől a mértani fegyelmű, a teret s felületet konstruktív módon láttató rendezettségtől válik a szürkét és a fehéret kontúr-dinamikával vegyítő Serényi H. Zsigmond megannyi akril-vászna törvényerejű tisztasággá (Diagonális harmónia; Diagonálisan megtört tér; Osztott tér; Térmozgások dinamikája II. – mind 2016). Ugyanakkor a vele ellentétes magatartás is eredményezhet jó műveket. Például, az időszelepet megnyitván részesei lehetünk – csak rajtunk, képzelőerőnkön múlik hogyan és miképp – egy olyasfajta nonfiguratív, a foltok sejtelmességét a kalligráfia-titok bölcsességével ötvöző világnak, amelyben a kaotikus keveredés sosem a bomlás egyfajta formáját jelenti, hanem a szétterültségében is izgalmas foszlány-lét stabil időn kívüliségét, vagyis – paradox – a gyöngédségben megbúvó erőt (Marosi Kata: 13,5x19,5 cm, enkausztika, papír 3 és papír 4).

Irányzatok harca? Karakterek egymást erősítő, a különbözőségek ellenére is a teljességet sugalló összképe. Érdekes, hogy a rajzos grafikai vonal – ez ad jelleget a már említett Eszik Alajos művein kívül Deák Zoltán egy kissé organikus, egy kissé meseszerű ábráinak (Eltéblábolók; Boszorkányszél; Átvitel) ­– miként lesz meghatározó például a grafikus- és üvegművész Kovács Keve ólmozott üvegablakain. A fejvariációk értékét az adja, hogy a beléjük rejtett groteszk fintorral szinte jellemtanulmánynak is elmennének (Kobold I.-III. – 2016). Ezt a furcsa, a pajkos manókkal érzékeltett világ-jókedvet írja fölül, másítja meg a meghívottként szereplő – az egyesület részéről nemes gesztus – Tóth Magdolna Sára Női fej – Titok című korongozott porcelán szobra. Ókori modernség, felületi villódzás, lehunyt szemű komolyság.

Nem meglepő, hogy a magát képzőművésznek tituláló Molnár Sándor, az érzékletes grafikai művei mellett (A; B – mindkettő 2018, vegyes technika, karton), milyen érdekfeszítő installációknak a tudora. A mennyezetről aláhulló, háromszínű átlátszó textil-szalag kétségkívül a térépítő gesztusával hat (Trikolór), míg a kézzel merített papírból készített, művészkönyvnek sem utolsó alkotást a sorok vörös-fekete (egymást fedő) abrakadabrája teszi egy sok évezredes mitológiai kört bezárva egyedivé (Egy könyv a bábeli könyvtárból – 2016). Sejben Lajos az érzelmi nonfiguratív híve (Rózsák a végtelenben – 2018, akril, o., fr.), vele szemben Sinkó János az űrlényeket vizionáló figurális, fél-figurális „absztrakté”. S hogy egyik műfajból a másikba hogyan kell átváltani, arra a festményei mellett kitűnő domborműveket is készítő Pataki Ferenc a legjobb példa (Aigues-Mortes – 2017, akr., gesso-fa).

Általában az ilyesféle egyesületekre, csoportokra az a jellemző, hogy a fő vonulatot a festőművészek és a grafikusok képviselik. A szobrászat háttérbe szorul. A SZÖG-ART abban is különbözik a fönt említett művészi társulásoktól, hogy keblükben az anyag mívesei éppúgy otthon érezhetik magukat, mint a ceruzát, karctűt vagy ecsetet forgatók. Sejben a figuralitás megszállottja – plasztikái jóval túllépve a hagyományos formavilágon extra-palástjukkal hatnak (Kelet; Póz – mindkettő 2015, horgany, fa) –, és a szépség igézetében ugyancsak ez mozgatja Szathmáry Gyöngyit is; akinek bronz domborművei a zászlót vivő angyallal, az ajtót megnyitó szenttel (világosság!) és a légen átrobogó lóval méltó főhajtások a fél évtizede meghalt karakteres festőművész előtt (In memoriam Szalay Ferenc).

Farkas Pál félig groteszk légszomja (Jónás – 2014, bronz) és Fritz Mihály női lélek által átszellemített fa plasztikája (Vera – 1995) sem maradhat említetlenül. Popovics Lőrinc a fának és a kőnek is szerelmese, áttört organikus szobrai rejtélyes nyílásaikkal, üregeikkel hatnak (Galaxis – 2018, égerfa; Mandelbrot vitorlája – 2017. mészkő; Sejt – 2012, mészkő). Székó Gábor több elemből és anyagból épített konstruktív plasztikái – létbizonyságok (Cím nélkül I. – 2018, fa, kő, vas; Cím nélkül II. – 2017, kő, vas). Brzózka Marek egy-tömb alakjai letisztult formáikkal erőt sugallnak (Hajó a vízben I.-II. – 2016, 2015, kerámia, bronz).

A föntebb már említett Tóth Magdolna Sára mellett, a SZÖG-ART meghívottjaként, Dunaszerdahelyen kiállíthatott a finom áttűnésekkel természeti képeket mozgató Árnyas Koppány (Kis lilik – 2018, akr., v.), a jelkombinációt hatásosan használó Huszár Imre (Alkímia XVI. – 2007, papír, o., fr.), a „hébér” tükröző üvegfelületét látványgóccá emelő Laczkó Andrea (Gubó – 2018. v. t., fr.), és foltokból összevarrt textil-művel Pacsika Emília is (A varázsló köpenye).«

A kiállítás képgalériáját itt nézhetik meg!