A századik maraton Bostonban!

– Hogyan sikerült eljutnod Bostonba? Kik segítettek, támogattak?

– Amerikai utazásom előtt számos  potenciális támogatót kerestem fel: kilincseltem, kopogtattam sokfelé. Utaz-tam Pozsonyba, Budapestre, Komáromba, és persze Dunaszerdahelyre. Támogatóimat saját kérésükre nem sorolnám fel név szerint, azonban a dunaszerdahelyi Petényi Gyuri bácsi mellett nem mehetek el szó nélkül. Ő már évekkel ezelőtt tudott az álmomról, és az első perctől kezdve hitt bennem! Támogatott erkölcsileg és anyagilag is. És ami nagyon fontos, mellettem állt a családom – ezúton is köszönöm nekik és minden támogatómnak, hogy lehetővé tették az egyik fontos álmom megvalósulását!

– Ez volt a 100. maratonfutásod. Miben volt más ez a többitől? S miért éppen Boston?

– A 100. maratonfutás, úgy gondolom, hatalmas mérföldkő azok életében, akik eljutnak idáig. Tudomásom szerint Felvidéken 65 ilyen ember van rajtam kívül. S hogy mitől más ezt Bostonban lefutni? Elsősorban azt kell tudni, hogy nagyon komoly, presztízsértékű versenyről beszélünk, vagyis a világ legnagyobb hagyományokkal rendelkező maratonfutásáról, amelyet 1897-től minden évben megrendeznek.

Életem talán egyik legnagyobb álma volt részt venni ezen a versenyen, a régi történelmi pályán. Ugyanis a rendezők  történelmi pályaként hirdetik a bostoni maratont, amely a kezdetektől ugyanaz, mindössze a 20. század elején picit meghosszabították a jelenlegi 42,195 km-t mintegy 3 km-rel. A rajt Hopkintonból indult, és a bostoni könyvtár előtt ért véget. Nehéz pálya, az emelkedők és a lejtők miatt. Azonban a hangulata elmondhatatlan... Nem egész 30 ezer futót 2 millió ember buzdít az utak mentén! Valóban csodálatos érzés – hasonlót talán a New York-i maratonon éltem át.

El kell mondanom, hogy bostoni ottlétemet nagyban támogatta Dálnoki Ádám és kedves családja, a magyar vendéglátóink, akik befogadtak bennünket,  és biztosították számunkra az étkezést és a szállást, ugyanis a feleségemmel, Katival utaztam ki.

– Sokan azt is tudják rólad, hogy cukorbeteg vagy, ami eleve hátrányt jelenthet a sportban.

– Igen, valóban, már négyéves koromtól cukorbeteg vagyok. Talán ez a betegség is hozzájárult, hogy meg szerettem volna magamnak és a világnak is mutatni, hogy lépéshátrányból is sokat tehet az ember.

– Hogyan látod a sport szerepét a mai fiatalok körében? Érdekli őket? Gondolnak már most az egészségükre?

– Úgy gondolom, a sportnak sokkalta nagyobb szerepet kellene kapnia. Nagyon szomorúan látom, sajnos egyre több gyermek – a számítógépes világnak köszönhetően – a gépek előtt szocializálódva már túlsúllyal küzd, ami aztán kihat az egész életére, életminőségére.
Azt azonban örömmel nyugtázom, hogy egyre több és több ember fut, kocog. Úgy Dunaszerdahelyen mint a környékbeli falvakban. Amikor 21 éve elkezdtem a futást, szinte alig láttam sportszerűen futó embereket – ám ez az arány az utóbbi tíz évben, Istennek hála, rohamosan javulni látszik. Elég szétnézni a környéken: egyre több helyen szerveznek pl. futóversenyeket, amelyek része a gyermekeket célzó pár száz méteres versenytáv is.
Meg kell szerettessük a gyermekekkel a mozgást! Régi, de nagyon igaz a mondás, amelyet hiszek és vallok, hogy ép testben él az ép lélek. Sokszor teszik fel nekem a kérdést, hogyan képes maratoni, 42,195 km hosszú távot végigfutni egy ember. A válasz egyszerű: sok edzéssel, akarattal és fanatizmussal. A fej irányítja az egész testet, és ha fejben „rendben vagy”, akkor sok mindent képes vagy megcsinálni, véghezvinni!
Vallásos emberként azt is el kell mondjam, tudom, hogy engem mindig a tenyerén hordozott az Isten, amiért mindig is tisztelettel és szeretettel gondolok rá!