A szerdahelyi Németh Sándor 1942-ben, a második világháború idején született – bősi édesapja a Szénáskertben (a mai Baranyai bolt helyén) préselte a szénát, míg nádszegi származású édesanyja ugyancsak Szerdahelyen dolgozott, cselédként zsidó családoknál. Házasságukból öt gyermekük született. Sándor 1949-ben, hétévesen a helyi iskolában kezdett tanulni, előbb, nem lévén más, szlovákban, majd mikor megnyílt a magyar iskola, szülei oda íratták. Az első osztályt az egykori templom téri katolikus iskolában végezte el, a többit, ötödikig pedig az egykori Csillag utcai (ma Bartók Béla sétány) volt zsidó iskolában (ez az épület még ma is áll).
– El nem felejtem – mondja –, mikor 1953-ban meghalt Sztálin, ott az iskolában hallgattuk végig kötelezően a temetés közvetítését rádión. Onnan az épülettől szépen rá lehetett látni a kis zsinagógára, amit gyerekekként mindig meglestünk, főleg, mikor még odajártak imádkozni a zsidók. Később azt a kistemplomot is lebontották.
A hatodik osztálytól már a gimnázium épületébe jártak, s a nyolcadik befejezése után, 1957-ben autókarosszéria lakatosnak – „inasnak”, mint mondja – ment tanulni Nagyszombatba.
– Azt mondták: gyerek, amíg ember lesz, autó is lesz. Jó szakma az. Tudni kell, hogy abban az időben az iskola dolga volt biztosítani számunkra a munkahelyet is. Két évig odajártam, mikor jelezték, hogy a Skoda gyár nem tud minket, csak a harmadik év után fogadni – egy év kiesésünk lett volna. Ekkor jöttek a morva Otrokovicéről, a repülőgépgyárból, felajánlva, folytassuk ott az iskolát. Így harmadik osztályt már az Otrokovicéhez közeli Napajedlán kezdtük meg. Minden új volt, de a morva vendégszeretet sokat segített. Minket, magyar gyerekeket nagyon szerettek ott – nem úgy, mint Nagyszombatban.
Az iskola elvégzése után maradhatott volna Csehországban, de 1963-ban a honvágy hazahúzta, s előbb Pozsonyban, majd 1964-től a dunaszerdahelyi Slovlíkban, a „zöldséggyárban” állt munkába. A morva vidékről azonban nem csak a munkakedvét hozta haza, hanem élete későbbi „nagy szerelmét”, a napajedlai fotószakkörön „beleoltott kíváncsiságot”, a fotózást.
– Előbb a családot, ismerősöket fotóztam kis Pionýr géppel, majd 6x6-os Fokaflexszel. Arra, hogy elő is hívjuk magunk a felvételeket, a bátyám „szedett rá”, megvette a tálakat, az eszközöket – no meg a piros égőt, ami a képekre, s a zöldet, ami a filmre kellett. Ezekről a filmekről csak „kopíroztunk”. A bátyám időközben Rozsnyóra került, s a fotózás, az előhívás így rám maradt. Időközben persze a városban zajló események, bontások is arra ösztönöztek, hogy lefotózzam azokat. Akkor persze még magam sem gondoltam, csak inkább sejtettem, hogy évek múlva talán érdekesek lesznek azok a képek, amelyeket kinn sétálva készítettem.
A „kattintgatásnak” ugyanis lett egy komoly hozadéka: (többek között) több száz olyan felvétel, amely az 1960–80-as évek Dunaszerdahelyének nagy átalakulását dokumentálta. És pontosan ez az időszak a város történelmében, amikor a szocialista érában lebontják, eltűntetik a régi várost, s felépítik a szocreál Dunaszerdahelyt.
– Sajnos a Szénáskertről, ahol felnőttünk, arról nincs felvételem… Vagy azt sem felejtem el soha, amikor 1951-52-ben, pontosan most nem emlékszem, a Fő utcai nagy zsinagógát kezdték el lebontani. A Szent György-templomba jártunk hittanra, és kilépve a templomajtón nagyobb srácok jöttek futva, hogy gyertek, buldózer nyomja szét a zsidó templomot. Odafutottunk, és elképedve figyeltük, ahogyan hatalmas drótkötelekkel húzzák a falakat, rombolják az épületet… Azt is sajnálom, hogy nem voltam éppen akkor otthon, amikor a régi, a mai hotel alatti temetőt likvidálták. Szép temető volt, nagy gesztenyefákkal – nagy kár érte. Kár, hogy nem fotózta azt sem senki… De nincs meg a régi, a Vermes villa melletti futballpálya, ahol a május elsejei felvonulások után összegyűltünk a barátokkal.
Így amikor elkezdték bontani a város régi épületeit, az óvárost, a templom tér masszív épületeit – már fogtam a gépem, lementem fotózni. Tudatosan, arra gondolva, ezt meg kell örökíteni. Ahogy tudom, elég kevesen fotóztak akkoriban, jómagam is csak pár fotóst ismertem, például Kosztra Pali bácsit, aki szintén amatőr szinten kattintgatott. Azt is sajnálom, hogy nem fotóztam többet. Még több lebontásra váró, vagy lebontott épületet. Meg embereket, munka közben…
Időközben, mint mondja, a ZHZ-ban, a „csibegyárban” kezdett dolgozni, ahol előbb a barátokat, családjukat fotózta, majd a gyár munkásainak szinte az összes esküvőjét. Így közben bővíteni kellett az eszközöket is, kellett jobb gép, nagyobb objektív. És persze ő is megnősült – sokszor a felesége volt a „fürdőszobai sötétkamrában” a segédje. A sportszeretete, focizni vágyása pedig odasodorta a DAC mellé is. S ha már ott volt, fotózott…
– A harmadik osztályban, a C-csapatban játszottam. Fotózgattam a tréningeken is, így Weisz Misi bácsi megtudta, s behívott magához. Mondtam, hogy én csak amatőr fotós vagyok, amire ő azt válaszolta, ne törődjek vele, majd kiválasztja, ami kell. Vettem is egy teleobjektívet, s figyeltem a tévében a meccseknél, hogy a fotósok hogyan dolgoznak közvetlen a pálya mellett. Több sem kellett nekem.
S valóban, olyan DAC-képekkel örvendeztette meg az utókort, amelyek ma már különlegességnek számítanak, így a számos nemzetközi, dunaszerdahelyi mérkőzés képe maradt meg, vagy például a magyar színészválogatott látogatása és játéka. De rengeteg felvételt készített a szurkolókról is, megörökítve így őket is az utókornak.
Nem zajos életút az övé, hanem csendes, ám odafigyelő. Ennek is lelkületének is köszönhető, hogy akaratlanul is a város egyik fotókrónikása lett belőle. Legyünk büszkék rá!
Nagy Attila helytörténész
