Jelenlegi hely

Nagyszerda

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2020, április 8 - 14:31 | Színes
A néphagyomány ezt a hetet Csendeshétnek is nevezte. Ez a „csendes” jelző inkább a későbbi korok nagyheti szokásaira és hangulatára vonatkozott, mint az eredeti eseményekre. Láttuk az előző két napból, hogy egyáltalán nem voltak nyugalmasnak nevezhetők Jézus és a tanítványok szempontjából. Szerda már más… Középen van: ezekben az órákban „fordul át” a dolog. Mélyül, komorodik, ugyanakkor valahol furcsán meghitté és vontatottá is válik. Valóban csendesedik a hét…
Nagyszerda

Kevés dolog történik, az viszont annál sorsdöntőbb lesz:

1. A „vezetőség” meghozza az elhatározást: „Akkor összegyűltek a főpapok és a nép vénei Kajafás főpap palotájában. Tanácsot tartottak, hogyan foghatnák el s ölhetnék meg Jézust cselvetéssel. Megjegyezték ugyanis: 'Ne az ünnepnapon, hogy zavargás ne támadjon a nép között.'” (Mt 26,3-5).

2. „Ennek a napnak az estéjéből kiemelkedik egy jelenet, ami már az előző napokon is hasonlóképpen folyt le, de most a középsőn, az egyensúly napján, különös jelentőségűvé válik. Krisztus a nagyváros nyüzsgéséből visszatért az Olajfák Hegyének másik oldalán lévő csendes kis helyre, Betániába. Azoknak a körében van, akikkel különösen szoros kapcsolatban áll. Barátai vacsorát készítettek számára. A többi estén is vacsoráztak, de úgy tűnik, mintha már ma beragyogna a szobába annak a vacsorának az előzetes fénye, amit másnap fognak ünnepelni. Az utolsó vacsora előérzete lengi körül az asztaltársaságot.” (Emil Bock)

Most következik az egyik legkedvesebb jelenet, amit János így ír le: „Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. Az egyik tanítvány, az iskarióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus így szólt: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.” (Jn 12, 2-8)

3. Az érem másik oldala: ez az utolsó csepp Júdás poharában is. A „pazarlás” végleg meggyőzi őt: Ennek az embernek, Jézusnak, nincs komoly jövője…” Ezután karióti Júdás, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja őt.” (Mk 14,10)

I.
1. Egyszer eljön az a pillanat, ami tényleg „tetemre hívja” az embert. Amikor nem lehet többé „kétfelé sántítani”. Amikor lejár a sumákolás, a diplomáciai megoldások és a virágnyelvűség ideje. Amikor rájövök: nem attól lesz valaki keresztény, hogy jó ember. Hogy annál sokkal több kell.
2. Ha keresztény vagyok, akkor a keresztre feszített Krisztus követője is vagyok: nemcsak a nagyokat kacagó, vízen járó és vihart csendesítő, a gyermekeket karjaiba záró csodadoktor és kedves tanító híve. Benne van a pakliban: ha Vele járok, akkor ugyanúgy járhatok…
3. 300 dénár áru olaj – leginkább egy drága mai autóhoz lehetne hasonlítani. Egy átlagos embernek több éven keresztül kellett volna keményen spórolnia, hogy a felét összegyűjtse. Az ilyet az ember nem önti csak úgy mások lábára… Vagy mégis?! Mi az, ami arra késztet, hogy „mégis” odaszánjam Jézusnak azt, amire nekem volna szükségem, s amit kincsként őrizgetek?

II.
1. Júdás nem pihen. Ő tenni akar valamit. A többiek maradhatnak, élvezkedhetnek a finom vacsoránál és édeleghetnek a Rabbival, vagyonokat dobva ki az ablakon, közben teljesen fölöslegesen hízelegve neki. Felháborító – így érzi. Ő forradalmat remélt, megváltozott világrendet, politikai tisztogatást, a hatalmasok cseréjét legalább… De már tisztán lát: ettől az embertől, akit 3 éven át kísérgetett és hallgatott, ezt nem várhatja…
2. Veszélyes az az állapot, amiben eddig voltunk, s amit most sokaknak megakasztott a koronavírus: örökké csak menni és tenni; fontosnak lenni, változtatni, nyüzsögni, mindig csak keresni, s mindig valami mást… A Lényeg elárulásához vezethet…

III.
„…a ház betelt az olaj illatával.” Ahhoz, hogy a családi házunkat betöltse a lét és a szeretet jó illata, ahhoz azt a drága olajat bizony, ki kell önteni. S nem máshová: a halni készülő Jézus lábára.

Albán József