Délután három óra körül még otthon készülődtünk, amikor eszembe jutott az első DAC–Slovan rangadó 1989-ből, amit 5:2-re megnyertük. „Ha most lenne 1989, már a stadionban volnánk, hiszen anno 2-3 órával a mérkőzés előtt illő volt elindulni a faterral otthonról a vasárnapi ebéd után” – kezdtem a visszaemlékezést. A számban éreztem anyám sültcsirkéjének ízét, szalmakrumplival, majd az elmaradhatatlan puding desszerttel.
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, apu „jelezte”, igazam van: a konyhában, tőlünk pár méterre a földre zuhant a törlőkendő, edényfogóstól, akasztóstól. Égi jel, s bár döglesztő meleg volt, hirtelen mindketten libabőrösek lettünk. „Akkor harcra fel!” – mondta a feleségem – „ma három pontért megyünk, és ekkora támogatással az az 5:2 sem álom!”
Kétségtelen, ezt meg kéne „tipmikszelni”, szép summa lenne, ha bejönne! Fene, aki bánja, hogy végül nem raktam meg…
Útban az Aréna felé hatalmas rendőri készültségbe akadunk fenn, s a célunk eléréséhez így kétszer annyit vagyunk kénytelenek gyalogolni. Ekkora felhajtást már régen láttam a városban meccs előtt, talán csak azon a bizonyos szomorú november elsején 2008-ban. Pár nap múlva magyar-szlovák Eb-selejtező, szinte tapintható az előszele. Kordonokkal elkerített lakótelep, talán még Feri bácsi lakásában is elzárták a spájztól a konyhát.
Valódi ütközőzóna volt az „Észak egyes”, mire kikecmergünk, már jönnek is a vendégszurkolók, rendőri felvezetéssel a Sport utca túloldalán. 620 jegyet kaptak, de kétséges, lesznek-e valóban annyian. Mint utóbb kiderült, ez a megérzésem is jónak bizonyult, és a „fele sem volt igaz”.
Másfél órával a találkozó előtt alig lézeng pár ember a lelátókon, a folyadékpótlásnál sem kell még hosszú perceket várakozni.
Bögi Róbert írásának folytatását a KlikkOut weboldalán olvashatják el.
