Minden évben nagyon várom a tavaszt, pedig téli hónapban láttam meg a napvilágot, mégis a januári, februári szürke, fagyos, színtelen időszakban szinte számolom vissza a napokat. Idén is így volt, illetve mire belecsöppentünk a márciusba, már egyértelművé vált, hogy ez a tavasz más lesz. Talán az egész év, és még tovább. Ha majd visszaemlékezümk ezekre az évekre, lehetséges, hogy úgy fogunk mesélni róla, hogy „emlékszel, a koronajárvány előtt...”?
Egy kedves ismerősöm, Vica írta egy facebookos posztjában, hogy olyan állapot ez, mint egy hinta. Valóban. Mindig mozgásban van, soha nem áll meg, indul lentről, a magasba repít, utána zuhanás. És megint fel. Így telnek a napjaink a karantén idején. Vannak jobb és rosszabb napok, és van, ami csak úgy eltelik.
A rosszabb napokon aggódom a családom egészségéért, szeretném tudni, mit tesz majd a világgal, a hazámmal a járvány utáni időszak.
A jobb napokon a 4,5 éves és a 20 hónapos fiúk élvezik a közös kreatívkodást, hangoskönyv hallgatást, szalonnasütést az építkezés kellős közepén. Örülök a földből kibújó nárcisznak, az új lámpának, amit a férjem szerelt fel, a videócsetnek a barátnőimmel, testvéremmel.
Közben igyekszem hasznosan eltölteni az időmet. Bepótolom a nem elolvasott könyveket, átválogatom a család ruháit, podcastokat hallgatok, főzők – sokat főzők! –, írok, és gondolkozom. Hogy mit tesz velem a bezártság, mire tanít, mit üzen. Talán, ha véget ér, a válaszok is meglesznek.
