Így élem meg én...

Hirtelen egy elég különös helyzetbe csöppentünk, ami olyan távolinak tűnt, nagyon közel került. Itt az idő bekuckózni, megvárni, amíg kisüt a nap és értékelni azt, amink van. Nem lehetünk elég hálásak azoknak az embereknek, akik minden tőlük telhetőt megtesznek. Köszönjük!

Az a bizonyos „home office” olyan jól hangzik, de igazából az elmúlt hetekben fogalmazódott meg bennem, hogy nyugdíjig tuti nem szeretnék otthonról dolgozni. A suli bezárása óta az időm nagyrészét otthon töltöm és csak akkor megyek ki, ha nagyon muszáj. Optimista típus vagyok, a helyzet mindig lehetne rosszabb is, csak otthon kell maradni, ez még nem olyan vészes. Barátkozhatunk azokkal az emberekkel, akikkel együtt lakunk, lehetőségünk van jobban megismerkedni.

A reggeli rutint nem teljesen sikerült megtartanom, 7 körül ébredek és igazából ahol csúszik a dolog az a reggeli. Olyan olaszosan reggelizek, hosszan és nyugodtan. Ezután jön a reggeli kávé és egy kellemes séta a balkonon. Áldom az eget, amiért pontosan 5 kényelmes lépést meg tudok tenni a balkonon, szinte sétálok a friss levegőn. Bizonyos napokon online óráim vannak, feladatokat az elejétől fogva kapunk, van mit csinálni, de még így is marad szabad idő. Unatkozni még nem igazán volt időm, szinte mindig találok valami tenni valót. Hétvége és hétköznap között nincs nagy különbség, a napokat most picit nehezebb észben tartani, időnként komoly fejtörést okoz, hogyan is lett a hétfőből ilyen gyorsan csütörtök.

Ebben az időszakban elengedhetetlen a sok gyógynövény, propolisz, különböző vitaminok, a legjobb barátunk a gyömbér és a fokhagyma. Nem hiányozhat a saját készítésű kifli sem. Eddig általában az volt a kifogásom, hogy nem vagyok otthon és nincs időm „konyhatündérkedni”, fordult a kocka.

Szinte minden napra jut valamilyen finomság. Most igazából van időm minden olyan dologra, amit eddig halogattam, egyedül a rendrakást próbálom eltolni, de úgy tűnik, hosszú hetek elé nézünk és ha a végére sem lesz rend néhány polcomon, esélyes, hogy anyukám kiadja másnak a szobámat…

Az első pár napban igazából én se nagyon éreztem a helyzet súlyát, ha szép idő volt, kimentem futni, végülis nem mondták, hogy nem szabad elv alapján. Egy kedves ismerősöm finoman jelezte, hogy talán nem most kéne. A másik napon kaptam a hírt, hogy bezárták a pályákat, azóta nem mentem. Megértettem, hogy ez jóval komolyabb és valóban otthon kell maradni.

Amire nagyon próbálok odafigyelni, az a nyugalom és a jókedv megtartása. Tudjuk mit kell csinálni és mit nem szabad, ennél többet nem tehetünk. Az biztos, hogy most a sok vígjáték picit javítani tud a helyzeten, itt az idő közös sorozatnézésre, egy jó könyv olvasására, bármire, ami picit elfeledteti az aktuális problémát. Amit talán sokan nem gondoltunk volna, hogy diákok azt mondják, hiányzik a suli. Jó néhányszor hallottam hasonló mondatokat. Talán most én is szívesebben ülnék végig egy matekot vagy kettőt, a harmadikat már nem annyira szívesen, de még az is beleférne (ha nagyon muszáj).