Jelenlegi hely

Így élem meg én...

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2020, március 26 - 08:28 | Színes
Soha nem gondoltuk volna, hogy 2020-ban bekövetkezik az, amit eddig csak filmeken láttunk: egy világjárvány kényszerít bennünket eddigi megszokott életünk teljes átrendezésére. Ki hogyan reagál az új kihívásra, hogyan rendezi napjait, miképp figyel a maga és családja, környezete egészségére? Egyáltalán: hogyan telnek a kényszerű bezártságban töltött napjai? Erről kérdeztük Szakáll Farkas Mária képzőművészt, a Kortárs Magyar Galéria kuratóriumának alelnökét.
Így élem meg én...

A kényszerű bezártság napjai…

…hú, hát nem könnyű, pedig már két évtizede otthon dolgozom a műtermemben. Ugyanakkor viszont nagyon társas komunikatív emberekként ismernek minket a férjemmel együtt, és sok a barátunk is, akikkel most a társalgás elektronikus formáját gyakoroljuk.

Elmaradnak a kiállítások, színház mozi… nagyon hiányoznak más rendezvények is ahol ott szoktunk lenni… mert mi ott szoktunk lenni.

Leginkább a gyerekeink, unokáink hiányoznak akik miatt nagyon tudok izgulni. Ádám unokám érettségije nagy lázban tart, lehet nagyobb lázban mint őt… Ella unokám érthetetlen szomorú tekintete, mert nem találkozhat osztálytársaival, barátaival, fizikai fájdalmat okoz… Hát nem könnyű. Sőt, nehéz. Nagyon nehéz. Megviseli az ember idegeit.

Mekkora nyomot hagy ez bennünk, kicsikben és nagyokban egyaránt? Nehéz távolságot tartani az emberektől, akiket szeretünk és akik viszontszeretnek, elmaradnak a melengető ölelések, amire az embereknek most még nagyobb szüksége lenne…

Pont most kell kerülnünk egymást, de tudnunk kell, amiatt, hogy holnap majd meg tudjuk egymást ölelni.

A bezártság szindrómája nyomot hagy mindenkiben, a felszabadult indulatokat nem mindig tudjuk kordában tartani… félünk. A félelem viszont megbetegít, így azzal próbáljuk elhessegetni, hogy lefoglaljuk magunkat.

Nemrég voltak az ünnepek, mintha tegnap lett volna, ott van a sok ajándékkönyv, amit elolvasunk, idén sokkal hamarabb, mint más években.

Jómagam nem ismerem azt az érzést hogy unalom. Ha éppen nem festek, rajzolok, akkor varrok, kötök, horgolok… közben rádiót hallgatok, televíziót nézek, követem a mindenféle csatornán érkező híreket… Még az embert próbáló szociális hálón is, ahol sajnos nagyon sok rémhírrel, álhírrel kell felvenni a harcot.

Most ez van. Így élünk. Így kell élnünk. Rátalálva közben újra az igazi értékekre, az odafigyelésre. Majd ha ez véget ér, akkor talán jobb emberek lehetünk…

Megvárjuk a választ a kérdésre, hogy hogy vagy, észrevesszük a hétköznapi, jelentéktelennek tűnő csodákat… Hogy a szemközti kislány mosolya hézagosabb lett, mert újabb tejfoga esett ki, hogy a sarki üzlet kasszás nőjének ujján jegygyűrű csillog…

Hálásan nézünk majd reggelente a napra, hogy megint kisütött… és örülünk majd megint körbeülve az asztalunkat, és rájövünk arra, minden megvár nem kell úgy rohanni, lelassulunk, hogy éljük az életet.

Ezt kell megtanítanunk gyerekeinknek… Ez a mi dolgunk: megtanítani őket élni. Leginkább a saját példánkkal... Megtanítani meglátni a szépet és a jót… és közben reménykedünk, hogy a nagy veszedelem a lehető legkisebb veszteségekkel vonul el szájmaszkot viselő fejünk felett…

Mi nem engedjük, hogy ránk telepedjen… Tudatosan követjük az ezzel járó utasításokat, szabályokat, előírásokat, törvényeket, mert miattunk jöttek létre… Közben kinyitjuk elménket a szépnek, az értékesnek, a jónak ebben a nagy bezártságunkban… Vigyázva magunkra, odafigyelve másokra.

A középkori járványok ugyan elpusztították fél Európát, de utat nyitottak a reneszánsznak... Hisszük, hogy ez a mostani járvány nem ez lesz, s inkább ne pusztítson már tovább, ám egy újkori reneszánsz valóban ránkférne!

Címkék: koronavírus