Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Dunaszerdahelyiek!
Megtisztelő alkalom számomra, hogy megoszthatom Önökkel nemzeti ünnepünkkel kapcsolatos gondolataimat.
Nem kétséges, hogy a magyar nemzet március 15-ét tartja legnagyobb nemzeti ünnepének, és ez a nap minden korban és időben a magyar szabadság szimbóluma, a nemzeti identitás talpköve volt és maradt.
Petőfi Sándor, prófétai szavaiban már 1846 decemberében a rabszolga népekről ír, akik, ha jármukat megunva síkra lépnek… Pirosló arccal és piros zászlókkal, és a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság” megütköznek akkor a zsarnoksággal. Ilyen költői hevület jellemezte ezt a csodás napot, melynek történetét jól ismerjük.
A Pilvax Kávéházban a pesti ifjak, Petőfi, Vasvári, Jókai és társaik körében születik meg a terv, majd mozgósítják az egyetemi ifjúságot. Lefoglalják Landerer nyomdáját, ekkor kerül nyomtatásba – a cenzúra mellőzésével – a tizenkét pont és a Nemzeti Dal. Délután kiszabadítják Táncsics Mihályt, este a Nemzeti Színházban - a nép követelésére – Katona József darabját a Bánk bánt tűzik műsorra. Március 15-nek az is a különlegessége, hogy a Pesten a forradalom vérontás nélkül zajlott, a nagyméltóságú helytartótanács ugyanis a tüntetéseket nem merte fegyveres erővel feloszlatni.
Itt Pozsonytól nem messze, érdemes azonban górcső alá venni azt a folyamatot, ami a március 15-i eseményekhez vezetett.
Az 1848-as tavasz, a „népek tavasza” volt. Európa népei megunták a reménytelen várakozást. Először január 12-én Palermóban, január 27-én Nápolyban, február 23-án Párizsban, majd néhány hét múlva Bécsben tört ki a forradalom. Bécsben a diákok, mesterlegények, polgárok barikádokat építenek, elkergetik Metternich herceget, és a Kossuth Lajos által előterjesztett követeléseknek megfelelően megígértetik Ferdinánddal az alkotmányt, melyet Kossuth a Habsburg-ház minden országának követelt.
Burián Pál pozsonyi táblabíró írása szerint a bécsi forradalom híre már annak első napján - március 13-án - megérkezett Pozsonyba, erről az éppen akkor ülésező megyegyűlés is értesült, és az ülésről tisztelgő küldöttséget menesztett István nádorhoz, Batthyány grófhoz, valamint Kossuth Lajoshoz.
Bécsben március 15-én még nagyobb megmozdulások kezdődnek és egyre nagyobb az öröm: István nádor vezetésével országgyűlési küldöttség érkezik, a küldöttségben vannak a Madarász testvérek és Somssich, Deák és Eötvös azonban csak később érkeznek. Bécs meg is éljenzi a magyar küldöttséget, a kikötőnél soha nem látott embertömeg gyűlik össze, és csak Kossuthot követeli. Kocsijából kifogják a lovakat, úgy viszik végig a városon. A kapuk fölött osztrák és magyar zászlók lengenek, a járdák a mellékutcák, az ablakok, de még a háztetők és az oszlopok is tömve voltak emberekkel, akik azt kiáltották: Kossuth! Kossuth! Vivát Ludwig Kossuth!
Az udvarnál azonban nem akarják fogadni a rendek feliratát. Mivel ennek híre terjed, a nép és a polgárság a Hofburg megrohanására készül. Az udvar beleegyezését Kossuth azzal csikarja ki, hogy a felirat elfogadása fejében ő lecsendesíti Bécset. Meg is teszi, és a magyarok dolga végezetten távoznak.
Arról is meg kell azonban emlékezni, hogy nemzeti forradalmunkat megelőzte egy csodálatos időszak, amelyet történelmünk „reformkor” elnevezéssel tart számon. Ebben az időszakban (1823-ban) születik meg a magyar Himnusz, Vörösmarty Mihály 1836-ban írja meg a Szózatot. 1841-ben létrejön a Nemzeti Kör, és már évtizedek óta működnek az ország felvirágoztatásán olyan óriások, mint Széchenyi, Deák, Wesselényi, nemzeti íróinkról és költőinkről nem is beszélve.
Ez az oka annak, hogy a március 15-i forradalmi hangulat a magyarságot felkészülten érte. Kossuthnak az országgyűléshez március 3-án előterjesztett felirati javaslat (amely Széchenyi és Eötvös korábbi elképzelésein alapult) megalapozza a márciusi 12 pont követeléseit, ezen alapulnak a későbbi áprilisi törvények, sőt később a kiegyezésnek is ez lesz az alapja.
Amit viszont fontos leszögezni, és újra meg újra emlékezetünkbe idézni, hogy az Európán 1848 januárjától végigszáguldó forradalmi vihar Magyarországon Európa egyetlen békés és vértelen megmozdulása volt. Mert mindenütt máshol vér folyt. Március 18-án a Habsburgok által megszállt Milánóban, március 22-én a szintén Habsburgok uralta Velencében, március végén Berlinben, júniusban pedig Prágában. A berlini nép például arra kényszerítette a porosz királyt, hogy levett kalappal vonuljon el a sortűzben megölt német tüntetők holttestei előtt. Prágában pedig Windischgrätz herceg, főparancsnok felesége is a forradalmárok áldozatául esett.
Magyarországon – ehhez képest – vértelenül, erőszak nélkül, az országgyűlés közvetítésével, az uralkodó és a nádor, - tehát a hatalom – által törvényesen engedélyezett módon, tulajdonképpen békés szabályossággal alakult meg a független magyar kormány.
Bécsben már március 21-én létrejött a független osztrák kormány is, az első kormányt április 19-én egy újabb kormány követi, melynek elnöke Metternich egyik bizalmasa, aki forradalmárnak egyáltalán nem nevezhető. A bécsi közvélemény, amely egyre inkább radikalizálódik, ezt a kormányt is lemondatja, ezért az udvar a nyár folyamán Innsbruckba menekül.
A márciusi események áttekintéséből láthatjuk tehát, hogy 1848. március 15-én Pest városában a függetlenséget és szabadságot követelő - lelkes tüntetéssel indult - forradalmi események számtalan eredményt hoztak. Azonban a pozsonyi országgyűlési küldöttség kívánságainak – kényszerből - eleget tevő bécsi udvar feliratot elfogadó döntését a magyar forradalom mellett a bécsi, az osztrák nép forradalmi fellépése és követelései is segítették.
Egy barátom mondta egyszer, mennyivel könnyebb volt a franciáknak 1789-ben! Csak meg kellett rohamozni a Bastille-t, és már a kezükben is volt a hatalom. Bezzeg a magyaroknak a lecke másként volt feladva: csak a helytartótanács volt Pesten, az országgyűlés Pozsonyban ülésezett, a hatalmat ténylegesen gyakorló udvar pedig Bécsben volt!
A márciusi ifjúság azonban megoldotta a feladatot. Negyvennyolc a betetőzése ennek az 1825 táján megindult folyamatnak, és nem a nemzet, vagy akkori vezetői tehetnek arról, hogy a nemzetközi helyzetet kihasználó Habsburg-uralkodóház - a cárral szövetkezve - véres tragédiává változtatta nemzeti forradalmunkat és szabadságharcunkat. Vannak, akik a szabadságharcba kényszerűen forduló forradalmat nemzeti érzésből fakadónak, vagy egyenesen nacionalistának tekintik.
Idézzük ezért Vörösmarty versét: (Gondolatok a könyvtárban) mely erről a küzdelemről szól: … Azért küzdünk,
„…Hogy a legalsó pór is kunyhójában/Mondhassa bizton: nem vagyok magam!/ Testvéreim vannak, számos milliók, /Én védem őket, ők megvédenek engem …”
Mi ez, ha nem a népek testvériségének örök igazsága!
Vagy idézzük Vetter Antal altábornagyot, a honvéd vezérkar főnökét, ezt a méltatlanul elfeledett nagyszerű embert, aki Debrecenben egyik hadparancsában ezt írja: „Tőlünk remél mindent az elnyomott emberiség. Győzedelmünkkel lehullanak az önkény jármai mindenütt, mindörökre.”
Ne feledjük azonban, hogy nem Vetter altábornagy volt az egyetlen, aki az idézett módon nyilatkozott meg. Aulich Lajos honvéd tábornok, aradi vértanú, honvédelmi miniszterként 1849 nyarán Szegeden ilyen szövegű hadparancsot ad ki: „Harcunk, melyet Európa két elbízott hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világ szabadságnak …
Kik sorainkban küzdenek közcélunk, a szabadság mellett, akármelyik nemzetbeliek legyenek, mindnyájan testvérekül tekintendők…”
Nemeskürty István szerint 1917-19-ig ilyen szavak bármely állam, nemzet, nép hivatásos katonájának szájából nem hangzottak el. Csak nálunk Magyarországon 1849-ben.
Nem véletlen tehát, hogy a honvéd hadseregben a birodalom minden népéből harcoltak, osztrákok, tiroliak, stájerek, németek, olaszok, horvátok, szerbek és szlovákok.
Láthatjuk tehát, hogy Petőfi Sándor 1846-os versének világszabadságról írt sorai meggyökeresedtek az 1848-49-es küzdelmekben, magáénak vallotta ezt politikus, polgár, pór, és hadvezér és katona egyaránt..
Ez a gondolat - a világszabadságról és a népek testvériségéről - így egyetemes öröksége nem csak a magyar népnek, hanem a világ - különösen – Európa összes népének is.
Van azonban az 1848-as nemzedéknek máig ható üzenete az utódok számára!
Mindenekelőtt az, hogy a nemzet, a jövendő nemzedékek érdekében élni kell alkotmányos és polgári jogainkkal. Ma már – szerencsére - nem ágyúval és karddal, hanem politikai érdekérvényesítéssel kell kiállni a minden embert megillető jogokért, az anyanyelv használatáért és a tanszabadságért. Ez pedig csak összefogással, egységes képviselet megteremtésével lehetséges. Wesselényi szerint, ha „pártosság dühe forr” holott együtt és egymásért kellene munkálkodni, úgy elnémul az értelem világa, felemelkedés helyett bomlik, hátramegy a nemzeti jólét és műveltség!
Befejezésül, jó szívvel ajánlom minden jelenlévőnek Wesselényi Miklós idézett gondolatait, bízva abban, hogy a felvidéki magyarság összefogásában ezek az intelmek minél előbb megnyilvánulnak, megmutatkoznak.
Dunaszerdahely, 2016. március 15.
