És emlékszem azokra a hónapokra is, amikor a városban úgy vélték, a dunaszerdahelyi focinak végleg befellegzett. Pedig abban az időszakban fedeztek fel a sárga-kék mezben egy remek tehetséget, Leonard Kweuke személyében. A hosszú, bizonytalan évek után jött egy csallóközi befektető, akinek számtalan dunaszerdahelyi lakoshoz hasonlóan a sárga-kék mez többet jelentett pusztán egy drága játékszernél vagy kikopott meznél. Építeni akart, s nemcsak szép arénát és akadémiát, hanem profi klubot is.
Mindannyian látjuk, mindez nem megy olyan egyszerűen abban a rendszerben, amely a sportot évtizedek óta alulértékeli – elég csak megnézni, hogy világszinten is eredményes karatésaink, birkózóink vagy éppen asztaliteniszezőink milyen körülmények közt építik fel magukat, az államtól alig néhány eurót kapva. A foci kiváltságos helyzetben van napjainkban, de ennek ellenére is nagyon hosszú út vezet a nyugatihoz hasonló rendszerek kiépítéséig, hiszen ott az eurószázmilliók is sokszor kevésnek tűnnek. Ma már nem csak mi, felvidéki magyarok látjuk azt, hogy a DAC jelentősége éppen azért több a focinál, mert képes összehozni azt, ami látszólag különálló. Munkásembert és egyetemi tanárt egyaránt önfeledt drukkolásra késztet, együtt énekli a Nélküledet egymás mellett a korábban összeveszett két egykori barát, s talán még az ideológiai ellentétek is háttérbe szorulnak.
Valami visszatért abból az időből, ami régen már itt volt, s amelyet azóta is kerestünk. A közösség ereje szól a már tízezres MOL Aréna lelátóiról, s a jövő évben négy oldalról fog zúgni a Hajrá DAC! Kilencven percig akkor is egy család leszünk, ha éppen rosszabb formát hoz Pačinda vagy Kalmár, s nemcsak az arénában, hanem mindenhol a világban, ahol drukkolnak, nem csupán a DAC-nak, hanem egész közösségünknek. Határtalan szenvedéllyel.
Rajkovics Péter, főszerkesztő
Megjelent a Dunaszerdahelyi Hírnök 2017/18.számában.
