Back to top

„...Boldogságom, magyar nyelv!”

Publikálva: 2018, március 20 - 08:21
A magyar Nemzetstratégiai Kutatóintézet által meghirdetett „Magyar címer és zászló” nemzetközi rajz- és esszépályázaton részt vett a Kodály Zoltán Alapiskola több tanulója is. Saját kategóriájukban 1. helyezettek lettek: Beke Luca (2. évf.), Kurucz Rebeka (6. évf.), 2. helyen pedig Komlós Eszter (3. évf.), illetve Lakatoš Emma (5. évf.) végeztek. Mindannyian hivatalosak voltak a budapesti díjátadóra, amelyet március 16-án a Várkert Bazárban szerveznek. Horváth Sára 9. évfolyamos tanuló az esszépályázaton különdíjban részesült a „...Boldogságom, magyar nyelv!” című írásával, amelyet itt közlünk.

Magyarország, magyarság, magyar nyelv, magyarságtudat... fogalmak, amelyek eltérnek egymástól, mást-mást jelentenek, ám mégis mindben megtalálható egy számomra nagyon fontos szó, nem hosszú, de nem is rövid, teljesen általános, mindennaposnak tűnő szó. Sok embernek talán nem is jutna eszébe, hogy elgondolkodjon rajta mit jelent számára.... Ez a szó pedig a „magyar”.

„Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv!... Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: ,,De furcsa, éltem" – gyönyörű sorok Márai Sándortól. Én nem tudom ilyen szívhezszólóan megfogalmazni, mit jelent számomra a magyar nyelv, de minden szava megérint ennek az idézetnek... Nem állítom, hogy a „magyar” szó a legszebb a világon, mert számomra hangzás szempontjából nem is az. Viszont, ha jelentés szempontjából vizsgáljuk, akkor a szeretet, a család és más közhelynek tűnő szavak mellett ott van az élvonalban, és küzd az első helyek valamelyikéért. Nem sokan gondolkoznak ezen a fogalmon manapság. Pedig mennyire „sokoldalú”... lehet: melléknév, főnév, alany, jelző vagy akár állítmány is, de ezeket a tényeket  csak a nyelvtan órák alkalmával állapítjuk meg. Majd beszéd közben teljesen meg is feledkezünk róluk, úgy, ahogy sokan a szavak helyes használatáról és szórendjéről is.

Napjainkban sokszor észreveszem fiatal társaim körében, hogy nem találják a megfelelő szavakat, nincs szókincsük, vagy esetleg nem értenek bizonyos szavakat. Miért alakulhatott ez így? Sok válasz lehetséges erre, az olvasottság hiánya, az igénytelenség, a műveletlenség, a média világa és sorolhatnám a miértekre a választ. A mai ifjúságnak-kevés kivétellel- nincsenek példaképei, pedig észre kellene venni, mekkora kincset rejt például a magyar irodalom, példát kellene venni íróinktól költőinktől. Petőfi Sándor szókincsét körülbelül huszonkétezerre becsülik, Jókai Mórét húszezerre, és még ennél is többre, huszonháromezerre Arany Jánosét. Szókincsünket bátran gyarapíthatnánk a magyar nyelv gazdag szókészletéből. Milyen szép is lenne, ha minden magyar ember a köznapi beszélgetések során tudná használni a magyar nyelv szókészletének gyöngyszemeit! Ehelyett bizonyos egyének inkább áttérnek a durva beszéd használatára, úgy gondolván, hogy ha az egyik nem megy, akkor próbáljuk meg máshogyan... Rájuk illik Dékány Dávid idézete:„Csak lerakódnak bennem szavaid, a soha el nem bomló hulladékok.”

Minden magyar ember a nyelvcsalád egy ágának fönnmaradásáért felelős. Az egzakt tudományok mellett bővítjük, s gazdagabbá tesszük a világ tudományainak tárházát. Őseink, akikkel közös a nyelvünk, már a  a honfoglalás ideje alatt beszélték a magyar nyelvet. Az 1055-ben íródott Tihanyi alapítólevélben  már szórványosan találkozhatunk magyar szavakkal, toldalékokkal és ebben olvasható az  első magyarul íródott mondat is: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea.” Szinte hihetetlen, de ma is értjük!  Majd következett az első összefüggő magyar szöveg, és egy évszázad után az első magyar vers. A Halotti beszéd és könyörgés, valamint  az Ómagyar Mária- siralom egyike a legkorábbi nyelvemlékeinknek. Innentől kezdve sorra ismerhetjük meg nagy magyar íróinkat, költőinket, akikre méltán lehetünk büszkék.  Ha ők nincsenek, Petőfi Sándor talán nem írja meg a Nemzeti dalt, Gárdonyi Géza nem vezet bennünket győztes csatába a törökök ellen,és nem szabad elfelednünk, hogy Kölcsey Ferenc sem vetette volna papírra a Himnuszt, úgy ahogy Vörösmarty Mihály keze alól sem került volna ki a Szózat. Kazinczy Ferenc nyelvújításért folyó harca nélkül a magyar nyelv szókészlete sokkal szegényebb lenne. Az ő munkája nélkül nem léteznének olyan szavak, mint például a levegő (körlég), a kettőspont (popont), vagy a sors (életfekvés). Hasonló nyelvújítók a mai fiatalok is, akik a köznapi beszéden belül létrehozták a diákszlenget. A nyelv ezen fajta megújítása nem nevezhető irodalminak, de kreativitása miatt nem elutasítandó a használata társalgás során.

Édesanyám, édesapámmal együtt kicsi koromban rengeteg mesét olvasott nekem. Ma is emlékszem, milyen élvezettel hallgattam ezeket, gyakran kértem ráadást és az ismétlést is gyakorta „kiköveteltem” magamnak. Kedvenceim voltak a Vukk, a Tündér Lala, a Három nyulak,  majd a Hetvenhét magyar népmese segítségével bevezettek a magyar népköltészet világába. S bár sosem köszöntem meg szüleimnek igazán, mégis nagyon hálás vagyok ezért, ugyanis ezzel formálták  szókincsemet és az identitásom egy részét is. Az általuk olvasott mesék segítségével válhatott fejletté a képzelőerőm, a szókincsem, és mindemellett követendő szülői példát állítottak elém, hogy hogyan neveljem majdan gyemekeimet magyar öntudatra annak érdekében, hogy hazánk, nemzetiségünk értékes tagjai legyenek kisebbségben élő magyarként. Ez a tanulási folyamat napjainkban is tart, hiszen folyamatosan érnek tapasztalások, információk.  Büszke vagyok szüleimre,  nagyszüleimre, akik bátran vállalják fel magyarságukat minden lehetetlen helyzetben, és más kedves hozzátartozóimra, akik a világ legtávolabbi pontjain -szó szerint- képesek voltak helytállni, és megismertették az ott élőket a magyar kultúrával.

Magyarként találkoztam már olyan helyzettel, amikor nem tartották tiszteleben anyanyelvünket, valószínűleg nem kerülnek majd el a továbbiakban sem az ehhez hasonló helyzetek. Kicsi korom óta kézilabdázom. Sportolóként és szlovákiai magyarként megesik, hogy a mérkőzés szlovák bírái nem a mi csapatunkat támogatja. De én ilyenkor sosem érzem hátránynak magyarságom. A minket bírálók emberileg számomra megbuktak,csak sajnálni tudom őket. Olykor ez a fajta lekicsinylő viselkedés sértő is tud lenni. Hallottam már egy apuka szájából a következő kifejezést, amivel az egypár éves gyerkőcét akarta fegyelmezni: „Ki vagy te, magyar?” Ez a kérdés nemcsak tiszteletlen, hanem meglehetéosen sértő is. Amikor ezt meghallottam, földbe gyökerezett a lábam, és annyit sem tudtam kérdezni: „Miért?  Mire jó riogatni velünk a gyerekeket? Kinek jó ez?” A felsorolt rossz tapasztalatok szerencsére nem fordulnak elő gyakran, és sokan vannak olyanok, akik toleránsak, elfogadóak... Ezt a tényt bizonyítja a következő személyes tapasztalatom: Az idei nyári szünidő alatt szüleim úgy gyondolták, javamra válna, ha fejleszteném a szovák nyelvtudásomat, hiszen ez az iskolai tanulmányaimat is megkönnyítené. Ezért szlovák gyerekek társaságában táborozni küldtek. A társaság nagyon jó volt, megértőek voltak, ha nyelvtani hibát vétettem, ők pedig szívesen tanultak magyarul. A tábor végére a 7-es számú faház lakói, természetesen engem kivéve, jobban megtanultak magyarul, mint nekem kellet volna elsajátítanom az ő anyanyelvüket. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar nyelv mennyire magávalragadó! Meghallja valaki, és rabul ejti egy életre. „A magyar nyelv különleges gyönyörűség, élvezem a ritmusát, az erejét, a zenéjét. Boldog vagyok, amikor magyar szót hallok”-írta Darvas Lili. Hát így vagyok ezzel én is.

Nem lenne szabad utódainknak azt tanítani, hogyan utálhatnak és utasíthatnak el más kultúrákat, nemzeteket, vallásokat. Ezzel ellentétben ezeknek a megismerésére kell sarkalnunk őket, és megmutatni, hogy mindeközben milyen fontos megőrizniük nemzeti öntudatukat. Hiszen később ők lesznek azok, akik most mi vagyunk, a jövő nemzedéke...

Magyarországnak nem csak a nyelve az egyetlen jelképe. A tavalyi év folyamán lehetőségem volt megtekinteni az Országházat. Lenyűgöző, monumentális építmény, melynek építészete ötvözi a neogótikus és eklektikus stílusirányzatokat, csodálatosságának bizonyítéka, hogy 1989-től az UNESCO világörökség listáján szerepel. A világ harmadik, Európa második legnagyobb parlamentje, számomra a legszebb! Itt az ismeretterjesztő tárlatvezetés során láthattam az ország legjelentősebb ereklyéit. Mikor először megláttam a Szent Koronát, leírhatatlan érzés tört rám, nem is tudom mihez hasonlítani, egy „mesélő történelem”, olyan királyokat és királynőket koronáztak meg vele Pozsonyban és Székesfehérvárott, akik éveken keresztül vezették az országot. Ez egyszerűen lenyűgözött. S mellette ott volt a jogar és az országalma, amelyeket nagy uralkodóink tartottak kezükben a történelem folyamán.

Ha csak a 20. századot vizsgáljuk Trianontól kezdve a második világháborún keresztül az ötvenhatos eseményekig, elmondhatjuk, hogy a magyarokat a történelem során sok szerencsétleség, csapás érte. Ezek során nem csak más államok támadták meg Magyarországot, hanem a magyar polgárok is gyilkolták magyar társaikat, csak mert nem feleltek meg a pillanatnyi ideológiának. Szörnyű ebbe belegondolni... Számos jellegzetes magyar épület esett áldozatul a második világháború pusztításának, mint például a Lánchíd, amelyet teljes egészében lebombáztak. A náci pusztítás áldozata lett egyik kedvenc költőm, Radnóti Miklós is, sok más értékes magyar emberrel együtt, akik a fronton értelmetlenül haltak meg. Az ország kormányzói pedig nem akadályozták meg ezt...Tennünk kell érte, hogy a történelem soha többé ne ismételje önmagát. Ki-ki ott adja hozzá saját erejét, tudását, ügyességét, kreativitását, ahová a sors rendelte. Milyen szép is lenne világunk, ha mindez megvalósulhatna!

A magyar nyelv, a magyar öntudat és minden jelképe az országnak életünk, mindennapjaink  része. Faludy György az Óda a magyar nyelvhez című versében fogalmazta meg gyönyörűen:

„Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

Közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta ó-bora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.”

Véleményem szerint nem az a fontos, mennyire mutatjuk a külvilágnak, hogy mi magyarok vagyunk, hanem az, hogy mennyire érezzük magyarnak magunkat a szívünkben. Ha érzéseink igazak, leplezetlenül előtörnek egy jó hazafi jellemvonásai, és senki  nem fogja megkérdőjelezni hűségünket szülőföldünkhöz.

Horváth Sára, 9. évfolyam (1. korcsoport)

Kodály Zoltán Alapiskola, Dunaszerdahely, Felvidék

Felk. ped.: Mgr. Fodor Mária

Ezt már olvasta?

Cookies