József saját bevallása szerint sosem tartozott a keményebb vonalhoz, viszont ahol kellett, ott mindig odatette magát. Ugyanez érvényes Rebekára is, sőt, ha létezik apáról lányára szurkolói életstílus (már miért ne létezne!), akkor kioszthatjuk az aranypálmát neki! Hogy miért, azt nemsokára Önök is megtudhatják…
Szóval akkor Józsi, mit jelent az életedben a DAC, hogy kezdődött a „szerelem”, illetve tudom, hogy valamilyen hangszert is megszólaltattál már DAC-meccsen? Mi volt az?
Nagyjából 12 éves koromban nyugodjék nevelőapum és édesanyám vitt ki először meccsre. Az asztalitenisz csarnokhoz közeli kanyarban álltunk, először igazából csak szaladgáltam, majd megtetszett a hangulat, a közeg, és jöttek a következő meccsek. Harmadik nekifutásra jutottunk fel a ligába, a Besztercebányával, Ligetfaluval, majd a Nyitrával küzdöttünk.
Ezt követően elkerültem középiskolába Pozsonyba, fejből fújtam a felállítást, különösen az Audi–Tóth–Majoros triót kedveltem a csatársorban. Majdnem minden hazai meccsre kijutottam, kivéve ha épp’ szobafogságra nem ítéltek.
Közel laktunk a stadionhoz, olyankor nyitott ablaknál hallgattam a morajlást, meg a rádióban a Mikrofónom za futbalom c. műsort. Persze az idegenbeli meccseket is, erről van egy sztorim a 90-es évek elejéről.
Egy kis cetlire írtam, ki hogy játszik, majd a papirost benne felejtettem egy könyvtári könyvben. Eltelt x év, újra azt a könyvet vettem ki, és még benne volt a cetlim.
A Berceli barátommal játszottunk a dunaszerdahelyi fúvószenekarban, és a meccsekre is vittük magunkkal a trombitát, ott zenéltünk, közel a B-középhez.
Első on tourom a szlovák kupadöntőre vezetett Nagyszombatba. Tőlünk elszedték a kereplőket, a nyitraiak mindent bevihettek. Győztünk, ünnepeltünk, aztán rendesen megkergettek minket, felugráltunk az első vonatra. Szerencsére Pozsony felé ment, mondanom sem kell, hogy jegyünk nem volt.
A csehszlovák kupadöntőre, Koprivnicére nem engedtek el a szüleim, mondván, az még messze van egy gyereknek, így tévében néztem. ‘88-ban a Bayern hétközi meccs volt, hárman jártunk Szerdahelyről a pozsonyi suliba, Roman haverom, Vlado bátyja a Luboš, meg én.
Nagy dilemmánk akadt, mit találjunk ki kifogásnak, miért nem megyünk aznap, végül egyszerűen elmondtuk az igazat az osztályfőnöknek. Megkaptuk az engedélyt, csupán két kérdése volt: van-e jegyünk, és tudnánk-e szerezni neki is kettőt?
Bögi Róbert írásának folytatását elolvashatják a KlikkOuton.
Ezt már olvasta?
„Közösen együttműködve, egymást támogatva” – interjú Csémi Sziláddal
A dunaszerdahelyi székhelyű Szlovákiai Magyar...
