Jelenlegi hely

Bemutatjuk Sebö László újmisést

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2021, január 2 - 16:46 | Színes
Amint azt már korábban hírül adtuk, 2020. december 8-án a komáromi Szent András-bazilikában papszentelésre került sor – többek között a dunaszerdahelyi Sebö Lászlót szentelték áldozópappá. Első szentmiséje december 12-én volt Dunaszerdahelyen, s most Ógyallán szolgál káplánként. Az újmisés többek között beszámol arról, milyen családban nőtt fel, és milyen hatások érték a papi hivatás felé vezető úton.
Bemutatjuk Sebö László újmisést

Huszonhét éves vagyok, Dunaszerdahelyről, egy öttagú, vallását gyakorló családból származom: egy húgom és egy öcsém van. Gyermekkoromban szüleimmel minden vasárnap eljártunk a szentmisékre, esténként pedig együtt imádkoztunk.

Egy alkalommal úgy rendezte el a Jóisten, hogy szüleim nem tudtak elmenni a szentmisére, ezért egyedül kellett elmennem. A szentmise előtt az akkori esperes úr, Kiss Róbert lelkiatya, kiment gyóntatni. Egy októberi nap volt. Gondolkodóba estem: éreztem, hogy kellene mennem gyónni. A karácsony még messze van, a húsvét már messze volt. Kerestem a kifogásokat: nem vagyok felkészülve, lehet, hogy más is akar menni... Az Úr azonban úgy rendezte, hogy végül eljutottam a szentgyónáshoz, melyben a lelkiatya meghívott ministrálni. Örömmel tettem eleget kérésének. Fokozatosan váltam napi templomba járóvá (pontosabban napi ministránssá).

Ha az ember napi szinten a szeretetről és mások megsegítéséről hall, eljön az az idő, amikor úgy dönt, hogy ezt ki is próbálja. Legalábbis velem ez történt. Mások megsegítésében nagy örömömet találtam, megtapasztaltam a szeretetnek azt a paradoxonját, mely szerint, ha adunk, akkor kapunk is.

Hivatásom kezdeteire és kibontakozására nagy hatással volt az akkori lelkiatya személye. Benne egy olyan embert ismertem meg, aki mindenkivel szemben kedves volt, otthonosan mozgott a fiatalok, a családok, de az idősek és a betegek között is. Mondhatni, szent irigységgel figyeltem őt, el-elgondolkodva arról, hogy milyen jó is neki: az egész életét arra adta, hogy másoknak segítsen.

Tavasszal aztán egy szentmise alkalmával a következő felismerésre jutottam: Ez a fajta életmód számomra is elérhető! Ezt a momentumot nevezném az Úr meghívásának. Hivatásom kezdeti pillanata (leszámítva az előzményeket) erre az eseményre tehető. Tizenhárom éves voltam. Természetesen sokan úgy gondolták, hogy ez az egész majd meg fog változni, hiszen még fiatal vagyok. A hír, hogy pap akarok lenni, gyorsan elterjedt rólam - egyfajta oltalmat is nyújtva nekem abban, hogy el ne vesszek a tinédzserévek viharos időszakában.

A gimnázium és a sikeres felvétel után a pozsonyi papi szemináriumba megkezdtem tanulmányaimat. Egy nagyon kellemes évfolyamba csöppentem, amelyben rajtam kívül még másik két magyar kispap is volt. A kezdeti nehézségek után, amelyeket főleg a szemináriumi program megszokása és a családtól, valamint a barátoktól való távollét okozott, sikeresen teljesítettem négy évet a teológiai karon. Ekkor az érsek atyánk, Mons. Orosch János, úgy döntött, hogy amennyiben szeretném, két másik osztálytársammal együtt kiküldene Rómába, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Közülük az egyik erre az ajánlatra nemet mondott, így a negyedik év után ketten mentünk el az Örök Városba, hogy folytassuk a papsághoz vezető utunkat.

Két nagyon áldásos év következett, mely során az egyetemnek köszönhetően az olasz nyelvet sikerült elsajátítanom, a kollégiumnak köszönhetően pedig a német nyelvben erősödtem meg. Sok jó emberrel is lehetőségem volt megismerkedni a világ minden tájáról. Tanulmányaim sikeres befejezése után, 2019. június 29-én, Nagymácsédon, az érsek atya diakónussá szentelt. Másfél év diakónusi gyakorlat következett Ógyallán, Józsa Attila esperesplébános keze alatt, melynek végén sor került a papszentelésre, 2020. december 8-án, Komáromban.

Jelmondatomul Péter apostol őszinte, mély és nagyon emberséges szavait választottam, amelyeket az Úrnak mondott, miután Őt háromszor is megtagadta: „Uram, Te mindent tudsz, Te azt is tudod, hogy szeretlek.” Úgy gondolom, ezekben a szavakban a hívő ember egész élete és hozzáállása megtalálható. Bár vissza-visszatérünk régi bűneinkhez, bár olykor nagyot esünk vétkeink miatt, mégis küzdünk, nem adjuk fel és kitartunk a mellett az elhatározásunk mellett, hogy az Istent akarjuk mindenekfelett szeretni. Ő idővel megmutatja nekünk megbocsátó szeretetének jeleit, és erőt ad a küzdelmekhez.

A kereszténységnek elsősorban az emberségessége fogott meg. Olyan embernek lenni, aki képes sírni a sírókkal és örülni az örvendezőkkel, nagy dolog. Nem feledkezhetek meg ugyanakkor a háláról sem, mely az embert Isten felé irányítja. Ezúton szeretném kifejezni hálámat elsősorban Istennek a meghívásért és a papság kegyelméért, továbbá szüleimnek az elfogadásért és mindennemű támogatásukért, valamint mindenkinek, aki imáival, áldozataival, kedvességével, buzdításaival támogatott ezen az úton. Szeretném kérni továbbra is a kedves Olvasók imáit. Nagyobb szükség van rá, mint ahogyan azt sokszor gondoljuk.

Megjelent a Remény 2021/1-es számában