Kétezernyolc november elsejére gondolok. Nézegetem a fényképeimet. Készültem a mérkőzésre, mint fotóriporter, és mint DAC szurkoló is. Kora reggel már rengeteg rendőr volt a városban, a békés kis csallóközi településből kisebb erődítményt varázsoltak. Rendőrök, katonák, vízágyúk, csuklyás rohamrendőrök pajzsokkal felszerelve. A sárga-kék szurkolók azonban nem hátráltak meg, az egyik üzletlánc parkolójánál gyülekeztek a belvárosban, majd irány a stadion. Végig a Fő utcán zászlókat lengetve, DAC-rigmusokat dalolva, de nem törtek-zúztak, csak megmutatták a városnak és az újságíróknak, hogy egységben az erő. Majd a stadion mögött semmiféle ünnepi beszéd, csak egyszerű szoboravatás és a Himnusz eléneklése. A lelátó megtelt, forrt, izzott a levegő, a pozsonyiak pirotechnikai eszközöket dobáltak be, a rendőrök csak néztek. A mérkőzés 17. percében megtörténik, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Elszabadul a pokol, amelyet a rendőrök indítottak. Roham, gumibotozás, menekülő szurkolók, majd futólépésben szaladó mentősök, és egy mentőhelikopter… A többit már a híradásokból ismeri mindenki. Megvert szurkolók, újjáélesztett fiatal csallóközi fiú, a szlovák fél igazának az erőltetése, a magyarországi szocialista kormány tehetetlensége. Bizonyítékot soha nem mutattak be a rendőrök, csak az igazukat szajkózták. Felelősségre nem vontak senkit, sőt a szlovák politikai elit inkább helyeselte a rendőrattakot. Nyolc év telt el azóta, és a helyzet változatlan. És mi maradt? Az örök életére egészségi problémákkal küzdő Lengyel Krisztián, megkeseredett DAC-szurkolók, a szlovák fél részéről lezárt ügy, a régi-új belügyminiszterrel bratyizó szlovákiai magyar politikusok…
Nekünk pedig marad az emlékezés, mert elfeledni nem lehet az akkori vétket, amelyet a szurkolókon elkövettek. Jól tudjuk, a dunaszerdahelyi szurkolók testesítik meg jelképesen a felvidéki magyarságot. Ezért kell időközönként megreguláznia az államnak vagy erőszakkal, vagy belső ellentétek szításával. Amikor a magyarországi szurkolótáborok is félretették ősi haragjukat egy cél érdekében akkor csapott le az államhatalom pallosa a nemzet fiaira.
Minden évben emlékezünk, lehet, lassan csak páran leszünk, akik kimegyünk és egy szál gyertya meggyújtásával jelezzük, hogy nem feledjük azt a napot. De az emlékekben ott van mindenkinél az a fekete betűs dátum, ott van a krónikákban, az újságokban és a világhálón egyaránt.
Reméljük, hogy múlt időben mondjuk ezentúl: „Volt egyszer…” és soha többé nem kell attól tartani, hogy megismétlődik a brutális rendőrattak.
Emlékszem, november elseje volt, DAC-meccsre mentem, és kikaptunk, vesztettünk a lelátón és a pályán is. November elseje volt, lélekben engem is megvertek…
Karaffa Attila
