Felnőttként ugyanúgy nehezen fogadjuk el, hogy egy-egy rövidebb szabadság után a gépezet láncszemeként vissza kell térnünk a mindennapokba. Közben tudjuk, szerencsés esetben nem is a feladatok terhe az, ami elijeszt bennünket, hanem a szürke hétköznapok sötétsége. A kis ünnepeink hiányoznak, éppen ezért fontos őket megtartani, vagy éppen elővarázsolni a sötétedő őszi estékben. Azt gondolom, ilyen ünnep az is, amikor először lépünk be az iskola kapuján. Kár, hogy a szlovák államiság 25 évfordulója körül is még arról kell beszélnünk, milyen nehézségekkel kell megküzdeni a kapukon belül.
Az iskolapadok közti gyermeki varázslat ugyanis legtöbbször néhány elhivatott tanár munkásságának eredménye, akik nevét még nyugdíjasan is fel tudjuk majd idézni. Ennek ellenére elanyagiasodott világunkban az oktatási intézményeinkben is túl nagy szerepet kapnak a gazdasági létfenntartás kérdései, de nem az oktatás területén, ahol valóban hasznos volna a pénzügyi intelligencia folyamatos kiépítése, hanem a működés biztosításában. Fejpénz, az iskolai munkát nem támogató rendelkezések és alapvetően a források hiánya.
Miniszterek jönnek és mennek, tervek születnek és felejtésbe merülnek, miközben az elsős szeme még ragyog szeptember elején, miközben félve elengedi édesanyja kezét. Emlékeznek arra, milyen volt az első nap az iskolában? Nem, de gyermekük első pillanataira, az osztályfőnökükre, azt könnyebb felidézni. Ahogy azt is jó olvasni, hogy több városban található iskola újult meg a nyári hónapok alatt. Már a legfelsőbb szinteken pattog a labda, hogy az épületeken túl a rendszer is új köntöst kapjon, mely a kor követelményei közepette a tanári pályát is vonzóvá teheti, mert az elsősökön túl jó volna több ragyogó szemű oktatót is látni.
Rajkovics Péter, főszerkesztő
Megjelent a Dunaszerdahelyi Hírnök 2017/14.számában.
Ezt már olvasta?
2025-ben is keresik a felvidéki magyar női példaképeket
A Femine Fortis – Erős Nők polgári társulás tizedik...
