„1947. április 12. után alig maradt olyan magyar család az akkori Csehszlovákiában, aki ne lett volna érintve a lakosságcserében”

A máig érvényben lévő Beneš-dekrétumok elfogadása után elkezdődött a csehszlovákiai magyarok deportálása, majd magyarországi kitelepítése. Az események összességében több százezer embert érintettek – kortól, nemtől függetlenül, idézték fel a magyar és a szlovák nép kapcsolatára ma is sötét árnyékként boruló eseménysorozatot a megemlékezés szervezői. A ma emberének egyszerűen hihetetlen az, amikor néhány tollvonással a hatalom arroganciája családok tömegeit lehetetlenítette el, fosztotta meg vagyonától, önbecsülésétől.

Ennek máig ható érvényére emlékeztetett dr. Hájos Zoltán polgármester a beszédében.

„Ez év márciusában Gyimesi György vezetésével négy parlamenti képviselő egy törvényjavaslatot nyújtott be a Szlovák Nemzeti Tanácsba, hogy április 12-ét nyilvánítsák az igazságtalanul kitelepítettek és elhurcoltak emléknapjának. A parlamenti vita után a törvényhozás azonban úgy határozott, hogy a benyújtott javaslatot még meg sem tárgyalják…”

– fogalmazott a polgármester, hozzátéve, hogy az erőszakos lakosságcsere máig traumaként van jelen a magyar közösségben, és

„ez idáig sem a Csehszlovák Szövetségi Gyűlés, sem a Szlovák Nemzeti Tanács nem kért bocsánatot a meghurcolt magyaroktól!”

A polgármester mégis bízik benne, hogy a jövőben megtörténhet a szlovákok és a magyarok között a megbékélés, „viszont az erőszakkal kitelepítettek és a Csehországba deportált magyaroktól való bocsánatkérés nélkül ez nem jöhet létre”, mondta.

A megemlékezés résztvevőit a Rákóczi Szövetség elnöke, Csáky Csongor is emlékeztette a keserű 20. századi eseményekre.

„1947. április 12. után alig maradt olyan magyar család az akkori Csehszlovákiában, aki ne lett volna érintve a lakosságcserében, aki ne veszítette volna el valakijét” – fogalmazott, hozzátéve, hogy „a 20. század első felének megannyi gyötrelme után – két világháború, államhatárok változása, totális ideológiák uralma és azok uralmának változása, háborúkban elveszett fiatal férfiak, megözvegyült fiatal anyák, árván maradt gyermekek, a háborúban és a hadifogságban megnyomorodott apák, nagyapák és fiak, deportált és megsemmisített zsidó szomszédok, a második világháború frontvonalának átvonulása annak minden félelmével, borzalmával és rettegésével, áldozataival, meggyalázott asszonyaival.”

A Rákóczi Szövetség elnöke elmondta azt is, mindez a második világégés borzalmai után, amikor „éppen, hogy csak magához tért egy-egy család, kisebb-nagyobb falu, város közössége”, és olyan erővel, amire senki nem számított: kollektíven az összes magyarra, a teljes jogfosztottság és hontalanság őrületével.  

„Ez lehetőséget biztosított arra is, hogy több ezer ártatlan magyart kényszermunkára vigyenek cseh területekere, az elüldözött szudéta németek földjeit művelni, más barmát őrizni. Nem volt ritka, amikor cseh gazdák a magyar parasztok fogait nézegették, mint a rabszolgavásárokban, amikor magyar munkaerőt válogattak egy-egy vasútállomáson” – emlékeztetett Csáky Csongor. 
 
„Emlékezni és emlékeztetni kötelességünk. Közösségünk emlékezete meghatározza jövőnket. Ma felvidéki, szlovákiai magyar identitásunk egyik meghatározó elemére emlékezünk és köszönetet mondunk azoknak, akik az embertelenségben emberségesek voltak velünk. Mert erre is volt számos szép példa.

Mi azzal tartozunk nekik, a kitelepített magyaroknak, hogy megőrizzük és továbbadjuk emléküket. Emlékük áldozata segítsen megőriznünk önbecsülésünket és közösségünk erejébe vetett hitünket”

– zárta szavait az 1989-ben alapított szövetség vezetője. 

A beszédeket követően előbb Hájos Zoltán polgármester és Karaffa Attila, valamint Puha György alpolgármesterek rótták le kegyeletüket az emlékműnél, majd a Rákóczi Szövetség nevében Csáky Csongor elnök, a Pázmaneum Polgári Társulás nevében Szalay Dávid és Szalay Ádám, a Szövetség a Közös Célokért nevében Hideghéthy Andrea ügyvezető igazgató és Erdős Péter, illetve a Győr–Moson–Sopron Vármegyei Nemzetőrség vezetői, valamint a Közös Igazgatású Szakközépiskola, Szabó Gyula 21 tanárai, Kiss Demeter Gabriella és Klőr Levente helyezték el koszorúikat.

A Pázmaneum Polgári Társulás vezetője, Karaffa Attila, Dunaszerdahely város alpolgármestere is szólt az esemény végén a jelenlévőkhöz. „Kezemben tartom Gaál István sikabonyi lakos naplóját (...), amelyben leírta, hogy Dunaszerdahelyen hogyan zajlottak a kitelepítések.

»1946. december 7-én, 9,30-kor kezdték az irányító útleveleket széthordani. Most már kezdődtek a szívet tépő jajgatások. Szóval eszmélet nélkül van az ember. nem tudja, hogy mihez nyúljon, akármit akar az ember elcsomagolni, nem tud, s nem bír, mert az a rengeteg autóbúgás, ami a községben van, annyira idegesíti az embert… (...) December 10-e, reggel 7 óra. Esik az eső. Felfigyel az ember, még jobban idegesíti az autóbúgás – hol távolabb, hol közelebb. Jaj, már itt vannak, mi lesz velünk… Kanyarodik az utcánkban a fene nagy, ördög kocsi, párosával. Telik a transzport vonat, az eső esik. A gyerekek áznak, fáznak, sírnak. Könnyek hullanak, anyák, apák jajkiáltásai hangzanak mindenfelől«”

– idézte meg az eseményeket Karaffa Attila. 

A szomorú megemlékezésen a Szabó Gyula Alapiskola tanulója, Kohút Lora (felkészítő tanára Kiss Éva), illetve a Közös Igazgatású Szakközépiskola, Szabó Gyula 21 és a Rákóczi Szövetség középiskolai szervezetének diákjai (felkészítőjük Kiss Demeter Gabriella és Klőr Levente) szavaltak és énekeltek.  

Nagy Attila