Jelenlegi hely

160 éve történt – régi idők iskolája városunkban

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2018, szeptember 15 - 19:55 | Múltidéző
Igazi gyöngyszemekre bukkanhat a kutakodó ember, ha a régmúlt idők újságjairól letörölve a port, belepillant azokba. Például elénk tárulhat egy a dunaszerdahelyi oktatást megismertető 1850-es évekbeli történet... Az alábbi írást Bogyó Alajos egykori főtanítónk jegyzi, s az 1902-es Pécsi Közlöny egyik számában jelent meg.
160 éve történt – régi idők iskolája városunkban

„Ezeket a belém vert paedagogiai tananyagokat akkor sem felejthettem el, midőn 1854. évben Pozsonymegyében, Csallóközben, Dunaszerdahely városába a Helytartóság által 20 éves koromban kántor főtanitóvá kineveztettem. 

Sajátságos egy hely ez. Az anya városnak 11 filiális községe van. Két tanteremmel rendelkezett. Az első osztályú tanteremben a segédtanító tanított, s mert a Il-od osztály csak azokat a fiú és nőtanulókat vette fel, a kik az I-ső osztályban fejledező tehetségükhöz képest 2–3 esetleg 4 évet is jártak, mert a haladási fokozatoi nem osztályok, hanem rajok szerin volt beosztva; mig a Il-od osztályt a főtanitó vezette, itt is rajok szerint úgy, hogy az, a ki 3 évig járt a másod osztályba, az a tanuló már a közéletnek át volt adható, s lett belőle gazdálkodó, vagy iparos. Egy évet csak azok a gyermekek végeztek a Il-od osztályban, a kik felmentek Pozsonyba a gimnasiumba és ehez kellő alapismerettel rendelkeztek is. 

Még egy segéd tanítót kellett tartani a ki a kántori teendőkkel el lévén foglalva csak néha, főbb dolgok eseteben helyettesítette az iskolában a kántor főtanitót. 
Azért mondtuk, hogy sajátságos hely ez, mert például télen csupán a városhoz közvetlen közelben levő egy két filiális II. osztályba szinte 50–60 tanuló járt, addig tavasztól kezdve a szünidőig a többi filiálisok valamennyi iskola kötelezettjeit behajtotta a zsandár, és lett az I. osztálynak 200, a II. osztálynak 150 tanulója. 

Fogalmam sem volt erről a nagy szerencséről. Uj ember voltam az állomásomon, senki sem figyelmeztetett, mi vár ream kikeletre. (...) A két tanterembe nem lehetett 180 gyermeknél többet betömni, arra a pogány gondolatra pedig nem jöhettem, hogy az udvaron a földön húzódjanak meg. Mi lesz velők ott szélben, nyári záporokban, hol fognak számolni, írni, stb. Szerencse-e nem tudom, de oly fiatal gazda voltam még az állomásom elfoglalásának első tavaszán, hogy a nagy istállóm üresen állt; nem volt abban egypár egérnél semmi egyéb. Háztartásról szó sem volt. Mindhárman segédeimmel együtt idegen koszton voltunk. 

Kitisztitattam az istállómat a saját költségemen. Lócákat és hosszú asztalokat csináltattam, s igy lett az 3-ik istállóból 3-ik tanterem, mig ha mint az elődömnek, tehenekkel borjakkal lett volna tele az én uj tantermem, ezt az átalakítást a legjobb akaratom mellett sem tehettem volna meg. 

Ezen és ebbeli intézkedésemért pedig a segédtanító urak orroltak reám, erősen, mert a hetes segédtanítónak a ki a filiálisokra temetni volt kiküldve, még mindig jutott egy két szabad órája a 3-ik tanterembe fungálni, a mi azelőtt midőn az iskolás gyermekek az udvaron szorongtak, nem történt meg. 

Mint fiatal tanító még nem feledkeztem meg, a képezdében nyert amaz intésről, hogy a test üdeségéről és edzéséről se feledkezzünk meg.  Miután pedig abban az időben nem voltak sem torna eszközök, sem torna termek, hogy az össze zsúfolt nyári forróságban némi felfrissesülést ad a reám bízott iskolásoknak ha hetenként kétszer, szép sorjában kimentem velük a város alatt elterülő mezőségre, és ott csoportokba állítva őket különféle labda játékokra, versenyfutásokra, magas és hossz ugrásokra tanítottam a fiukat, természetesen velők játszva mind addig, mig a testgyakorlatokat el nem sajátították. 

A leánykákat a segédtanítókra bíztam, kik által különféle társas játékokat dallal, körmozgásokkal akartam betanítani. De oh Uram Istenem, nem hiába apám is lehetett volna mind a kettő, az én segéd tanító uraim megtagadták parancsomat, mondván, ők nem nevettetik ki magukat, sőt mi több, fellázították a szülőket, hogy én még oly bajusztalan gyerek vagyok, hogy nem vagyok méltó a komoly főtanitói állásra, mert a gyermekekkel együtt játszom. (...)

És mégis fel zaklatták a szülőket, a kik nem tudták összeegyeztetni felfogásukkal, hogy játszhatik egy főtanitó a gyermekekkel, azt csak ilyen gyerek ember teheti, mint ez a mostani főtanitó. 

A helybeli esperes plébánosnak, mint tanult müvelt embernek a ki tudta mit és mért tettem, a szószékről kellett felvilágosítani a szülőket, és megnyugtatni némileg, hogy az helyes, és szüséges, amit a főtanitó tesz stb. 

Nem úgy a kerületi cs. kir. járás főnöke, egy régi pecsovics megyei táblabiróból lett Bach huszár. Ez formaliter feljelentett a helytartósághoz, mert az ő antik agya fel nem tudta fogni azt, hogy a jó tanító nem csak hajdú, hanem a lélek és test fejlesztője. A feljelentésre nem sokára meg is jöttek a helytartóságtól a kérdő pontok, hogy voltaképen mily és miféle alakban cselekszem én ezt a feljelentő szerinti bohóckodást az iskolás gyermekekkel? Ki is adta ezt nékem a derék esperes plébánosom, mint kerületi iskola igazgató azon utasításával, hogy feleljek ezekre a pontokra szakszerűen és alaposan. (...)

De következő évben fényes elégtételt kaptam. Az egész pozsonyi helytartói osztályhoz tartozó megyék valamennyi kerületi iskola igazgatójához rendelet intéztetett, a melyben a tanítók figyelme az iskolás gyermekek testedzésére is felhivatott, s a rendeletben nyomról nyomra az én védelmezésemben kifejtett álláspontokra ismertem. 

A mire jókat nevettünk az én Istenben boldogult Szakváry János esperes pléb. iskolai igazgatómmal, a ki látnoki szemével megjósolta ezt. Meglássa tanító ur, még megéri azt, hogy a tornászat általános tantárgygyá növi ki magát az iskolákban, szaktanitókkal. 
Íme megértem.”

Csend lett utánna. Én pedig szakadatlanul megtartottam a mostani fejletséghez képest primitiv tornászati óráimat, sőt még a segéd tanító uraknak is engedelmeskedni kellett, a mennyiben azt megtették, hogy a fiukkal labdáztak, mig én a leánykák játékait rendeztem. 

Midőn válaszommal kész lettem, bizony még az én jó esperes igazgatóm is megrövidítette egy kissé, szelídített az én fiatal szilaj s mostani eszem szerint elkapatott fogalmazványomon. 

(A részleteket közreadja: Nagy Attila helytörténész)