„A városvédő egylet egyik fő feladatának érzi a hagyományőrzést”

A 70-es, 80-as évektől voltunk, vagyunk szemtanúi annak, hogy a hagyományok őrzése ismét fontossá kezdett válni. Gondoljunk csak a táncházmozgalom kialakulására, a Sebők együttes határokon átívelő tevékenységére, vagy Sebestyén Márta hitelesen előadott dalaira. Az ő sikereik is igazolták, hogy évtizedeken keresztül hiányát éreztük valaminek, ami elődeink számára oly természetes volt, hiszen része volt a mindennapjaiknak. Ápolták, sőt élték a hagyományokat. A különböző szokások, ünnepek, események megtartása, megélése nem más, mint a hagyományok őrzése, sőt mi több, a kultúra őrzése. De nem csak ez, hiszen a hagyományőrzés, a szokások, ünnepek megtartása, az ezekhez kapcsolódó események, tevékenységek segítették a közösségek összetartását is. Gondolhatunk itt a kukoricafosztásra, tollfosztásra, májusfa állításra, vagy a húsvéti locsolkodásra.

Azt olvastam valahol, hogy a hagyományokat a lelkünkben őrizzük. De vajon a ma emberének van-e a lelkében ilyen őriznivaló? Úgy gondolom, hogy a hagyományőrzés elsősorban neveltetés kérdése. Kiskortól kezdve fokozatosan kell a gyermekeket megismertetni a hagyományainkkal, elődeinktől átvett szokásainkkal, ünnepi alkalmakkal, hogy megszeressék azokat, és szülőkként majd tovább adhassák gyermekeiknek. Az ilyen családi hagyományőrzés tulajdonképpen a család értékrendjének a továbbvitele. Fontos, hogy ez a családi értékrend meglegyen, mert biztonságot, útmutatást és tartást ad a család tagjai számára.

A hagyományokat tisztelni és szeretni szép dolog, de igazi értékké akkor válnak, ha éljük őket. Természetes, hogy a bennünket körülvevő világ változása megköveteli, hogy a hagyományainkon is változtassunk. Meg kell tartani  a hasznos dolgokat, hiszen ezektől lettünk azok, akik ma vagyunk, és ezektől lesznek a gyerekeink olyanok, amilyennek látni szeretnénk őket. A hagyományaink segítik megérteni, hogy milyen fontosak a gyökereink, hogy honnan származunk, mik a szokásaink.

A hagyományoknak fontos szerepe van identitásunk formálásában és erősítésében is. Ez juthat eszünkbe, valahányszor szemtanúi vagyunk az erdélyi magyarok erős identitástudatának és az ott élő közösségek példaértékű összetartásának. Ez azért is csodálatos, mert mai világunk egyre inkább egyénközpontúvá, az egyén pedig egyre önzőbbé válik, aki csak magára figyel, egyre kevésbé közösségi lény, és egyre kevésbé boldog. Az ember pedig társas lény, ezt már Arisztotelész, az ókori görög filozófus is fontosnak tartotta kiemelni. A közös együttlétek, a közös tevékenykedés jótékony hatással van az ember lelkére, ezáltal a mentális növekedésére is. Ennek hiányát támasztják alá azok az adatok, amelyek azt mutatják, hogy egyre több az elmagányosodott ember, évről évre növekszik a leki bajokkal küszködők száma. Megrendítő adat, hogy 1960 óta megtízszereződött a depressziósok száma.

Vannak, akik divatból próbálnak hagyományőrzőkké lenni. Megvesznek tárgyakat, mert szépek, jól mutatnak a lakásukban. Pedig mennyivel több örömet ad az embernek, ha olyan tárgyak veszik körül, amelyekhez érzelmileg is kötődik. Az édesanyánktól, nagymamánktól örökölt hímzett asztalterítő, a nagypapa által készített és használt eszközök, egy fonott kosár és egyebek. A régi tárgyak emlékeket idéznek, melengetik a szívünket. Jó érzés használni őket. Mindez persze nem illik bele abba a filozófiába, melynek a szlogenje a „Vedd meg, használd egy kicsit, és dobd el.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó 1860 Városvédő Egylet egyik fő feladatának érzi a hagyományőrzést. A Szent György-emlékest megrendezését is azért tartjuk fontosnak, mert tudjuk, hogy hagyomány csak ott születik, ahol van folytonosság. Az eddig kitüntetett Szent György-díjasok mindegyike korának és lehetőségeinek az embere volt. Azt hozta ki az adott pillanatból, amire akkor és ott képes volt. Ezzel mégis a jövőt, vagyis a mostani jelenünket formálta. Munkájukkal mindannyian erősítették a helyi magyarságot, hozzájárultak tagjai identitásformálásához és identitástudatuk erősítéséhez.

Ma este a Szent György-díjjal olyan ember tevékenysége előtt tisztelgünk, aki sokrétű munkásságával, hagyományőrző igyekezetével értéket teremtett nem csak a saját lelkének, de az itt élő magyar közösségnek is.

Uraim és Hölgyeim, engedjék meg, hogy befejezésül azt kívánjam mindannyiunknak, hogy a kultúránk, a hagyományaink megőrzésével és megélésével tudjuk boldoggá tenni a lelkünket, s hogy gyermekeinket is vezetni tudjuk efelé a boldogság felé.

Köszönöm a figyelmet és remélem, hogy jövőre is találkozunk.