– Pozsonyban, pontosabban: Pozsonyban is dolgozik…
– Már tíz éve a pozsonyi képzőművészeti egyetemen tanítok, ahová eredetileg a festészeti tanszékre hívtak meg oktatni. Később megalapítottuk az intermédia tanszéket, ahol azóta is az IN műtermet vezetem. Igaz, kétszer megszakítottam a tanítást, ugyanis 2009-ben az Egyesült Államokba kaptam ösztöndíjat a New York-i egyetemre, majd egy évet ismét ki kellett hagynom, annyi kiállításom volt – a kettőt együtt nem győztem. Az elmúlt szemeszterben pedig két helyen, a pozsonyi és a prágai képzőművészeti egyetemen is tanítottam. A pozsonyi egyetemen munkatársaimmal megalapítottam az Open Studio nevű programot is, hat éve minden hónapban egy hétig egy külföldi művészettörténész, művész vagy kurátor tanít ott a műtermemben. Ez mindenképpen tágabb látókört biztosít a diákjaim számára, bár, azt is elmondhatom, hogy ennek a megszervezése komoly munka, ami rengeteg pluszfeladattal jár. A program részeként vendégeink a Szlovák Nemzeti Galériában tartanak egy-egy előadást a nagyközönség számára is.
Prágában pedig épp abban a vendégművész részére fenntartott műteremben, a Šaloun villában dolgozhattam, ahol Ladislav Šaloun az Óváros téri Husz János szobrot készítette. Ez ugyanis a vendégprofesszor műterme, ahol dolgozni és lakni is, mondanom sem kell, valóban különleges élmény.
– Gondolom, elég megterhelő lehet, ha az ember két egymástól távoli egyetemen is tanít…
– Ha csak kiállításokat készítenék, egyszerűbb lenne, de tanítok, illetve kurátorként is dolgozom. Az elmúlt két évben például csináltunk egy nemzetközi kiállítás-sorozatot, Privát nacionalizmus címmel, hat országban, amelyben a cseh-szlovákiai résznek én voltam az egyik kurátora. Talán ismeretes is, hogy 2014 márciusában ennek kassai kiállításán kerekedett botrány a csehszlovák zászlónak a földre tétele miatt, amiért meg is vonták tőlünk az összes pénzügyi támogatást.
Egy évvel ezelőtt aztán Pozsonyba kaptunk meghívást, ahol az Open Society Galériában készítettünk négy hét alatt négy kiállítást négy beszélgetéssel, melyek mindegyike nagy közönséget vonzott.
Jelenleg pedig az Universal Hospitality című bécsi kiállítás egyik kurátoraként is tevékenykedem, amely május 24-én nyílik, de nem is galériában, hanem az egykori monarchia főpostájának az épületében – harminc művésszel dolgozunk együtt. Egy magyarországi, felváltva New Yorkban és Budapesten élő kurátorral együtt hívtak meg bennünket két osztrák kolléga társkurátoraként ezt a kiállítást elkészíteni. Magyarra fordítva „univerzális vendégszeretet” lehetne a címe, tematikája egyrészt a nacionalizmusból indul ki, de foglalkozik a mostani menekültkérdéssel is, illetve a kapitalizmus válságával, azzal a komplex válsággal, amely körülvesz ma bennünket. A kiállítás részeként június 3–4-én konferenciát szervezünk, a bécsi iparművészeti egyetemmel együttműködve.
És hogy a sort zárjam: most áprilisban megyek egy hónapra ösztöndíjasként Olaszországba a Rockefeller Alapítvány Genova melletti Bogliasco Foundation-jébe.
– Pozsony, Prága, Bécs s nemsokára Genova. Mindez Dunaszerdahelyről?
– Dunaszerdahelyen lakom, ám számomra ez a hely több mint egy város: ez az otthonom. Itt élünk, s felnőtt gyerekeink is a közelben, Pozsonyban tanulnak, illetve dolgoznak. Úgy alakult, hogy mivel Marián van jobban kötve Dunaszerdahelyhez, gyakorlatilag őhozzá jövünk haza mindannyian. Mindenesetre itthon leginkább az éppen aktuális munkáimon dolgozom. Ráadásul vannak még terveim Dunaszerdahelyen is.
– Megtudhatjuk, mik ezek?
– Évek óta foglalkozom a szerdahelyi zsidóság történetével, valamiképp általuk értettem meg, hol is lakom. Megmagyarázom: Dunaszerdahelyre jártam alapiskolába és gimnáziumba, de egyáltalán nem emlékszem arra, hogy bármikor is szó lett volna arról, hogy ebben a városban zsidók is éltek. Még a családon belül sem. Tulajdonképpen csak a nyolcvanas években szembesültem ezzel, amikor a Jehuda Aszád téri Mementó emlékmű pályázatát szerveztük. Akkor kezdtem el a helyi zsidóság történetével foglalkozni. Sokszor úgy érzem, a város egy része azért „nem létező hely”, mert kultúrájának, életének évszázadokig meghatározó része, zsidósága megsemmisült. Deportálták és meggyilkolták. Dunaszerdahely a legnagyobb zsidó városok egyike volt a széles régióban, a Fő utcai Nagytemplom Közép-Európa második legnagyobb zsinagógája volt – nem mondhatjuk, hogy mindez nem történt meg… Személyes élményem, rengeteg gyerekkori beszélgetésem Reisz Erzsike nénivel is ösztönöz. Gyerekként nem is sejtettem, hogy zsidó, s holokauszt túlélő volt, csupán tíz évvel ezelőtt döbbentem rá, értettem meg, mit is jelentett a karjára tetovált szám…
Úgy érzem, valamit kell csinálnom Dunaszerdahelyen, ami a város zsidó múltjára mutat, ami kifejezi azt a hiányt, azt az űrt, amit ezek az egykor itt élt emberek jelentenek.
