Simon Róbert Balázs: „Ha a régi európai nemzetek, köztük talán az egyik legrégebbi, a magyar önrendelkezése sérül, akkor maga az európaiság gyengül”

Mélyen tisztelt Polgármester Úr és Alpolgármester Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves magyar Honfitársaim!

A 19. század elején Johann Gottfried Herder, német filozófus azt jósolta, hogy a magyarok a nyelvükkel együtt feloldódnak és eltűnnek majd az őket körülvevő szláv, oláh és német tengerben. 
De mi, ma is itt vagyunk! Itt állunk, méghozzá nagyon sokan a nemzeti ünnepünk tiszteletére feldíszített Dunaszerdahelyen, a Csallóköz szívében. Itt állunk, túl Herderen, túl a habsburgokon és a kommunista diktátorokon, túl békediktátumokon, túl külső és belső árulásokon. Itt vagyunk, és nemcsak magyarul álmodunk, de magyarul és szabadon beszélünk, magyarul éneklünk, és magyarul imádkozzuk, hogy „Isten, áldd meg a magyart!”

Magyarnak lenni nehéz, de kiváltságos hivatás, mert aki magyarnak születik, az a lelkében mindig gazdag lesz, mert Európa és a világ egyik legnagyobb kultúrájának az örököse. Aki magyar, aki a magyarságát büszkén megvallja, az ezen a Földön és ezen a földrészen sosem lesz idegen. 

Mert annak ezer év kereszténysége, ezer év európaisága teremti meg itt az örökségét a jelenlétre, a megmaradásra és a boldogulásra. 

És aki magyar, az nem lehet egészen árva sem, mert az láthatatlan kötelékkel kapcsolódik minden valaha élt és ma élő honfitársához. Aki magyar, az utóda és boldog őse ennek a közösségnek, testvére a másiknak, mint ahogy mi itt, a mellettünk állóknak. 

És utódai vagyunk azoknak a hősöknek is, akikre ma emlékezünk, és akik itt, ezen a vidéken is sűrűn teremtek. Mert a hősiesség, kedves Barátaim, olyan, mint a földindulás: van neki egy középpontja, ahol a rengés a legerősebb, de még városokkal és országhatárokkal odébb is érezni a hatását. És van neki utórezgése is, amely emberöltőkkel, akár 175 évvel később is meg tudja rengetni a földet, meg tudja változtatni ezt a világot. 
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

175 év. Ennyi telt el 1848 óta. 175 évvel ezelőtt tört ki a forradalom Pesten, amelynek a vívmányait utóbb szabadságharccal igyekeztek megvédeni a Kárpát-medence magyarjai, felvidékiek és alföldiek, délvidékiek és erdélyiek. Sőt, velük szövetségben harcoltak ezekért a vívmányokért más szabadságszerető népek fiai és lányai is, lengyelek, örmények de még osztrákok is. 

És mik voltak ezek a vívmányok 175 évvel ezelőtt? Mindenekelőtt két dolog: egyrészt a hűbéri viszonyok és a hűbéri állapotok eltörlése. Másrészt – és mondanivalóm szempontjából ez most a fontosabb – a magyar nemzeti függetlenség megteremtése. Mai szóval a nemzeti szuverenitás megfogalmazása és érvényesítése, méghozzá bármi áron! Előbb forradalommal, és ha az kevésnek bizonyul, akkor szabadságharccal.

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

A nemzeti függetlenség megtartása és megerősítése ma éppúgy fő kérdés, mint 175 éve volt. Ne feledjük a régi bölcsességet, amely arra int bennünket, hogy ne engedjünk a 48’-ból! 

A magyar történelmet végigkíséri a szüntelen küzdelem az önálló döntés lehetőségéért, azaz a szuverenitásért. A magyar szabadságharcok elsősorban nem az egyéni szabadságjogok kiterjesztésére, hanem a magyar közösség önálló döntési lehetőségére, a szuverenitás kivívására irányultak. Ezért folyt a küzdelem az Árpádoktól kezdve az Oszmán, majd a Habsburg Birodalom elleni harcokon át, a szovjet megszállás elleni forradalomig. De a történelmünk még nem ért véget. 

Birodalmi törekvések mindig voltak és lesznek is, melyek hol katonailag, hol gazdaságilag akarják az önálló döntéshozatalt szűkíteni.

A nemzeti szuverenitás minden magyar ügye, függetlenül attól, hogy melyik országban él, és a nemzetállami szuverenitás is kiemelt ügye kell, legyen minden európainak, legalábbis annak, aki nem éri be azzal, hogy az „Európa” szó szimpla földrajzi fogalommá váljon. Mert Európa nemcsak egy kontinens. Európa elsősorban kultúra és életforma, értékközösség, amelynek a gazdagsága és az ereje a nemzetállamok önállóságában, függetlenségében a görög-római-zsidó-keresztény kultúra tiszteletében, annak megőrzésében és gyarapításában rejlik. Ha a régi európai nemzetek, köztük talán az egyik legrégebbi, a magyar önrendelkezése sérül, akkor maga az európaiság gyengül. És ha az európaiság gyengül, akkor a harmadik évezred nagy népvándorlásai, előbb fölhígítják, majd végképp elmossák, lecserélik azt a kultúrát és azt az életformát, ami Európát európaivá tette. Akkor Herder sötét jóslata teljesül, és nem csak a magyar, hanem a közös európai „nyelv”, a keresztény, keresztyén gyökerű európai életforma tűnik majd el, oldódik föl az idegen kultúrák tengerében.
De mit tegyünk, hogy ez ne következzen be? 

Ma, 175 év elteltével ugyanazt kell tennünk, mint a márciusi ifjaknak. Bátraknak kell lennünk, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságunkért. A birodalmak ugyanis ma is léteznek. Pénzt és fáradtságot nem kímélve ma is azon dolgoznak, hogy hozzájuk hű embereket juttassanak kormányra. Dollármilliókat áldoznak arra, hogy az ő „szabadságukat” elhozzák. De, ami az ő szabadságuk, az nekünk magyaroknak a kényszer. A birodalmak ma is meg akarják nekünk mondani, hogy kikkel éljünk együtt, hogyan neveljük a gyermekeinket, kivel és hogyan üzleteljünk, és rá akarnak szorítani bennünket, hogy lépjünk háborúba az ő érdekeik szerint. Ma is vannak Metternichek, Windischgrätz-ek és Haynau-k, akik szívesen látnának bennünket, magyarokat kiterítve. 

De mi – hasonlóan az elmúlt évszázadokhoz, most sem hagyjuk magunkat. Mert nekünk nem csak „térkép e táj”. Ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nekünk nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk fel soha.  

Hölgyeim és Uraim! Kedves Honfitársaim!

Magyarnak lenni nem csak jog, hanem felelősség is. Ezt a felelősséget ezer év hagyománya teremti meg, és alapozza meg számunkra. 

A Kárpát-medence geopolitikai helyzetéből lehetőségek és kötelességek is fakadnak. A magyarok olyanok Európának, mint a székelyek a magyarságnak: védik a határainkat, elválasztanak, de össze is kötnek kultúrákat. Magyarországnak újra fel kell nőnie a történelmi szerepéhez, ahhoz a központi centrális szerephez, amelyben országunkat nem csak a Kárpát-medence teljes magyarsága, hanem a környező népek is az élet fontos helyének tekintik. Egy vonzó, a környező országok népei számára is ezer lehetőséget kínáló térségnek, amelynek értik a kultúráját, és amely érti az övéket, amelynek ők nem idegenek, és amely nem idegen a számukra. Ahová jöhetnek tanulni, dolgozni, gyógyulni, vállalkozni, élni is akár. Ahol ők is otthon érezhetik magukat. Mert velünk, magyarokkal érdemes együttműködni. 

Magyarországnak Közép-Európa főterévé kell válnia! Románok, szlovákok szerbek és a többi itt élő nép agorájává, találkozási ponttá, a közös érdekérvényesítés centrumává. Erre a szerepre jelöl ki minket a földrajzi fekvésünk, és erre a szerepre tesz minket alkalmassá a saját történelmünk és a szomszédjainkkal közös történelmünk minden tanulsága, a jó is, meg a rossz is. 

Mi, magyarok már megtanultuk a történelmi leckét, és rászolgáltunk szomszédjaink bizalmára. Mert ha mi egymással harcolunk, akkor Európa nagyhatalmai megosztanak bennünket és uralkodni fognak felettünk. 
Ha együttműködünk, akkor ellensúlyai, egyenrangú tárgyalópartnerei tudunk lenni az úgynevezett „nagy Európának” is. 

Hiszem, hogy Magyarország készen áll és képes erre az újfajta szomszédsági politikára, és benne a maga centrális közvetítő szerepére. 

Végezetül hadd ajánljam figyelmükbe annak a Kossuth Lajosnak az intelmét, aki soha nem engedett a 48’-ból: 

„Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs föltámadás.” 

Ne legyünk öngyilkosok – ezt üzeni nekünk 1848 márciusa.
 
Megtiszteltetés számomra, hogy itt ünnepelhetek Önökkel!

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Hajrá Magyarok! 

Köszönöm a figyelmet!