Így élem meg én...

Minden reggel arra gondolok, ez egy rossz álom volt, mikor szíven üt valóság, ami már hetek óta tart...

Az első napokban úgy gondoltam, de jó lesz pár nap itthon, hiszen rohanó hétköznapok mellett hétvégén is gyakran nem vagyok otthon (utazás mérkőzésekre, tornákra, s ha volt kis szabadidőm, akkor a férjemmel túráztunk és élveztük nagyszülői szerepünket) .

Őszinte leszek, sokkal többet főzök mint szoktam, takarítást is gyakrabban és alaposabban végzem – a kézmosásról már nem is beszélek… Eddig ritkán néztem tévét, vagy olvastam el a napi híreket, de most alig várom – sajnos, a telefonomat is még gyakrabban nézegetem, néha csak úgy pörgetem fel-le a híreket, hátha valaki felrak valami pozitív hírt a vírussal kapcsolatban…

Szerencsés helyzetben vagyok: több munkámat távúton is tudom oldani – ám sajnos a gyerekek csoportos edzését nem. Úgy, ahogy nekik, nekem is hiányoznak a kézilabdaedzéseink és minden körülötte. Már alig várom, hogy találkozzak velük és a kollegákkal, s átölelhessem őket. A szociális hálón vannak zárt csoportjaink, és ott tartjuk a kapcsolatot a kollégákkal és játékosainkkal, de ez mégsem ugyanaz… Ott készítettünk edzéstervet, páran küldenek videót is az edzésükről.

A szüleimnek és apósomnak igyekszünk még többet segíteni. Anyukámat nagyon nehéz volt rászedni, hogy ne járja a nagy üzleteket, s inkább szóljon nekünk, hiszen mi szívesen bevásárolunk (viccesen meg szoktam jegyezni, az akciós reklámújságokat, amit én úgy utálok, na, azt neki találtak ki).

Szerencsére az utcánkban van egy nagyon jó kisüzlet, ahol sok minden meg tudunk vásárolni. A lányomék közel laknak hozzánk, s meg szoktuk beszéni, ki mikor megy üzletbe – egymásnak így vásárolunk be. Az idősebb szomszédjaimnak is felajánlottam, de egyenlőre azt mondták, megoldja a családjuk.

Barátokat nem látogatunk, csak a szülőknek segítünk, amiben kell, s csak a lányomékkal találkozunk – segítünk héthónapos unokánk, Emma körül. Bízom benne, a tavaszi meleg érkezésével az udvaron még több virágban gyönyörködhetünk...

Mivel nem szeretek tétlenkedni, jelentkeztem s városi hivatalnál, széthordani a maszkokat az idősebbeknek, amelyeket az önkéntesek varrtak számukra (nagy köszönet nekik!). Azt tapasztalatam, az idősebbek belátóak, és otthon tartózkodnak – én is mindig figyelmeztetem őket, ne engedjenek be idegeneket, és ha nincs, aki segítsen bevásárolni, gyógyszert hozni, szóljanak, hiszen a város is segít.

Volt olyan idős nénike, aki azt kérdezte tőlem: Maga szerint jön a háború? Próbálom ilyen esetben is megnyugtatni őket – látom, mennyire örülnek a pár bíztató szónak is.

Kérek mindenki, aki teheti, valóban maradjon otthon, hogy minél hamarabb visszakaphassuk megszokott hétköznapjainkat és hétvégéinket!