Hatvanhat éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban az oroszországi Don-kanyarban a magyar hadsereg egyik legnagyobb veszeségeként is ismert támadás, amely során a szovjet Vörös Hadsereg csapatai lényegében felmorzsolták a Magyar Királyi Honvédség alakulatát, a 200 ezer fős 2. magyar hadsereget – köztük több dunaszerdahelyi katona is odaveszett, eltűnt.
Az alakulat teljesen megsemmisült, január 22-ig kb. 17 000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten, sőt századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza, ráadásul az egész hadseregnek 6 db lövege maradt meg. 1943. március 3-ával 2913 tiszt és 61 116 fő legénységi létszámmal rendelkezett csupán a hadsereg, amelynek fegyverzete gyakorlatilag nem volt, így hazaérkezése után feloszlatták és a hadrendjét soha nem állították helyre.
Azt is többen tudják, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnoka vitéz Jány Gusztáv altábornagy volt, akinek megítélése mindmáig nem egységes, köszönhetően hírhedt január 24-i hadparancsának, amely nagy felháborodást keltett már akkoriban is.
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott” – fogalmazott, és a katonákat gyávasággal vádolta, illetve a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte parancsában. Az igazságtalan parancsot Jány később semmisnek nyilvánította és újjal helyettesítette.
Jányt a Magyar Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte és kivégezték – azonban 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette az altábornagyot a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.
__________________________________________
Azt már kevesen tudják, hogy a szűk család Jány Gusztáv visszahívása és leváltása után „a háború végén a front elől Dunaszerdahelyre húzódtak, Jány unokatestvéréhez, akinek kis szállodája volt a városban.” A Kázmér vendéglőben (ez lett később a Partizán) lakó Jány feleségével és nyolcvanöt esztendős édesanyjával érkezett ide 1944 november–decemberében, és 1945 márciusában menekültek tovább innen Ausztriába.
Ebből a rokonoknál töltött időszakból pedig egy rossz minőségű felvétel is megőrződött a számunkra, amelyen a korábbi hadseregparancsnok az egykori patika előtt áll, a Fő utcán – amelyet itt lentebb közlünk.
Nagy Attila helytörténész
