Az emberek legalább a saját életüket szeressék

Először jár Dunaszerdahelyen. Milyen érzésekkel érkezett a Felvidék ezen részére?

Jártam már Szlovákiában, Királyrév volt az első helyszín, ahol volt szerencsém életkedvelőkkel találkozni. Örül a lelkem, hogy most Dunaszerdahely ad otthont egy újabb találkozásnak azokkal, akik követik a munkásságomat, akik ugyanúgy szeretik az életet, mint én.

Mióta tart motivációs előadásokat az életről és annak szeretetéről?

Maga az Életkedv, öt éve működő előadássorozat, ami a motivációs részét illeti, nagyjából fél éves csúszással érkezett az életembe. Tudni kell, hogy először csak írással foglalkoztam, s miután felkértek első előadásomra, szép lassan beindult ez is, az egyiket követte a másik. Jó érzés volt látni azt, hogy az emberek nem csak írásban, de szóban is szívesen követik és igénylik a mondandómat.

Ha az Életkedv célját kellene megfogalmazni, mit mondana róla?

Nem az embereket szeretném megváltoztatni, távol áll tőlem. Azt szeretném elérni, hogy ha nem is konkrétan az életet, de legalább a saját életüket szeressék, elfogadva azt minden egyes részletével, szépségével és nehézségével együtt. Úgy látom, a többség lelkét az elégedetlenség mérgezi, nem azt látják, hogy mi az, ami már az életükben megadatott, hanem azt, ami még nincs, amiért folyamatosan küzdenek. A cél tehát, közelebb hozni az embereket a saját életükhöz.

Létezhet mégis olyan személy, akin nem lehet segíteni?

Nem hinném. Úgy fogalmaznék, mindenkinél máskor jön el a folyamat, illetve érik meg rá az illető. Valaki korán felfedezi és tesz a változás érdekében, mások a halálos ágyuknál jönnek rá, mit is köszönhetnek az életüknek. A közösségi média hatalmas erővel bír, csak úgy repkednek a pozitív gondolatok az interneten. Ha legalább egy is megragad az ember elméjében, s később ezt fel is tudja használni, már megérte, legyen szó akár az Életkedvről, akár más forrásokról.

Tudjuk, hogy egy személyes tragédia váltotta ki a pozitív életfelfogás továbbadását annak érdekében, hogy másoknak is segíteni tudjon. Milyen életet élt ezen élettapasztalatok megszerzése előtt?

Mindig is egy pozitív beállítottságú nő voltam. Az előző életemmel viszont akadtak problémák, a lányom édesapja, egy negatív hozzáállással megáldott ember lévén nem nézte jó szemmel az én életkedvemet már akkor sem, amikor a lányunk még aktív része volt az életünknek. Az ő negatív energiái érvényesültek akkor, mégsem féltem a későbbiekben ebből kilépni, sőt, most már ezt tanítom másoknak is. A múltból rengeteget tanulhatunk, nem kell azt teljesen lezárni, mindössze a helyén kezelni. Azóta lettem én is önmagam, olyan dolgokat hozok ki magamból, melyekről azelőtt csak álmodtam.

Mennyire megterhelő érzelmileg egy tragédiát újra és újra felidézve, másoknak ezzel segítve beszélni az elmúlt évek történéseiről?

Nincs olyan pont, olyan kérdés, amire nem válaszolnék. Nyíltan, őszintén beszélek a lányommal töltött időről, akár az utolsó pillanatokról. Az emberek nem foglalkoznak a halállal, egyáltalán nincsenek erre felkészülve, pedig nagyon is kellene, hogy az aktív témáink között bizony ez is szerepeljen. Jövünk és megyünk, egyszer mindenki távozik, nem félelemmel kellene kezelni ennek kérdését és folyamatát. A lányom utolsó pillanatait látva, átélve, elfogadtam a halál természetességét, így minden napot úgy tudok megélni, viccesen fogalmazva, mint egy kalandparkot. Élni kell, nem félni.

A dunaszerdahelyi előadás témája, az életet nem érteni, hanem élni kell. Milyen cél fogalmazódott meg az ide látogató közönségnek?

Egyetlen célom van, az emberek boldogan távozzanak az előadásom után. Mindenki maga dönti el, hogy szeret, vagy szenved. El kell hagyni a miért kérdését, a válasz úgysem jön, minden úgy alakul, ahogy annak lennie kell. Felesleges mindent érteni, hisz közben elfelejtünk élni. Az a dolgunk, hogy mindent megéljünk, így lesz kerek az egész.

Rajkovics Haizok Melinda