Nem vagyunk egyedül

Ma délután csak néhány percet töltöttem az üres utcákon, a szabályokat betartva, miközben nem csupán láttam, hanem éreztem is a terek ürességét. Na nem az üzletek körül, hanem ott, ahol a mindennapi mozdulatok zaját hallottam volna. Még nincs karantén, még vannak kivételek, a helyzet ugyan sokkal rosszabb mint tavasszal volt, de tudjuk, a gazdaság egy teljes leállással elképesztő támadást kapna. Mégis számítunk rá, ha nem így lenne, akkor az ország vezetői tesznek azért, hogy mindenki tudja, nem szabad túl sok jót remélnünk.

A koronavírus mellett viszont van egy másik kór, a kevésbé mérhető, de annál inkább pusztító. A félelem. A magánytól, a kiszolgáltatottságtól vagy éppen a bizonytalanságtól. Küzdeni szeretnénk ellene, de napról napra erősebben van jelen a hétköznapokban. A vállalkozások egy részének leállítása csak gyorsítja a folyamatot. Sok olyan ember kényszerül hirtelen otthon maradni, akinek munkája jelenti a napi rutint, az önmegvalósítást és egyszerűen egyik pillanatról a másikra kihúzzák alóla a talajt. Az első napok lehetősége után következik a márciusból ismert bizonytalanság.

Közben sokan nem is tudatosítják, az egészségünk védelme nem csupán a fizikai állapotunkra való odafigyelést jelenti, hanem a lelki felkészülést is. Azt szoktuk közhelyekkel dobálózva mondani, hogy a világ felgyorsult, de mi emberek eközben csak elvesztünk a sebességben, s ilyen helyzetekben mutatkozik meg ez leginkább. A törékenységünk viszont nem kell, hogy kizárólag hátrány legyen, sokkal inkább jelenthet lehetőséget a kölcsönös támogatásra. A kéznyújtásra, amely nem fizikai, sokkal inkább pszichikai, hiszen ez előbbi egyébként is kerülendő a járvány miatt.

Szeretném azt hinni, hogy az első hullám közösségi összefogása után a jóval megterhelőbb második hullámban ismét megmutatjuk, képesek vagyunk szavakkal is ölelni egy-egy közeli embert, vagy akár egy kissé távolabbit is. Az elkövetkező hetekben ugyanis kulcskérdés lesz az egészségügy működése mellett az, mennyire tudunk majd emberként is helyt állni. Nem csupán maszkviseléssel, a mozgásigényünk csökkentésével, hanem akkor is, amikor a másik embernek szüksége lesz ránk. Nem feltétlenül a karantén vagy a betegség miatt, hanem azért, mert egy baráti szóra vagy éppen csak az időnkre fog szomjazni, hogy meghallgassuk. Azt hiszem, ezt a gyógyszert mindenki elő tudja teremteni, fel sem kell íratni, egyszerűen ott van bennünk a kezdetektől fogva, csak sok esetben elfelejtettük hova is rejtettük.

Rajkovics Péter