Nagycsütörtöki erőleves

Nagycsütörtök különösen éles kontrasztjai kiválóan mutatják ezt. A világosság és a sötétség egyazon teremben, egyazon emberek lelkében, ugyanolyan körülmények között, egyszerre jelenik meg. Tudjuk, hogy Jézus képes volt keménynek is lenni övéivel, ha éppen arra volt szükség. Pétert Sátánnak nevezi, amikor félreérti őt, a Zebedeus-fiakat elutasítja, még édesanyját is „helyreteszi…”, amikor muszáj. Mégis, ebbe a napba, Nagycsütörtökbe szorul a talán két legszemrehányóbb kérdése. Nem is csoda: az Utolsó Vacsorán megajándékozza az apostolokat és általuk a világot két szentséggel – az Oltáriszentséggel és a papi renddel is. Jó, nem kárhoztathatjuk a tanítványokat, amiért nem értik rögtön ezeknek a nagy titkoknak a mibenlétét, hiszen mi kétezer év távlatából szintén erőst hanyagoljuk őket… De mégis: azért csak felfogtak valamit abból a csodából, aminek a részesei voltak! Legalább az érzelmek szintjén! Az Úr – cserébe – csak annyit kér tőlük, hogy ne kelljen egyedül „félnie”. Hogy virrasszanak vele, amíg várja a végórákat. Hiába.

„Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?” – szomorú és lemondó a kérdés. Az Isten és az ember közös tragédiája. Hasonlít arra a másikra, ami pár órával korábban, a lábmosás után hangzott el: – „Megértettétek-e, mit tettem veletek?” Én ebből is kihallani vélem a csalódást: Hát még ezt sem értitek?!

Félek, semmi sem változott. Talán csak a kérdések szaporodtak. Örkény egyik novellája jut az eszembe: NINCS SEMMI ÚJSÁG, ez a címe. „Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827-1848)”. A pillanatnyi megrökönyödést gyorsan élénk beszélgetés váltja fel. A néhai az odasietőktől érdeklődik, mi történt, mi minden változott a szabadságharc óta. De azok csak a vállukat vonogatják, s olyasmiket mesélnek, hogy klóros a pesti víz, és hogy a langyos eső sem jó eső, mert elriasztja a látogatókat a temetőből… Végül a halálból visszatérő döntést hoz… „- Mi történt? – kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. – Csak nem mászott vissza a sírba? – De visszamászott – csóválta a fejét a nénike. – Pedig milyen jól eldiskuráltunk.“

2022 Nagycsütörtök délutánján elénk áll a szomorú arcú halálraítélt, és azt kérdezi: – Hát még most sem értitek, hogy jobb a béke, mint a háború? Még mindig azt hiszitek, érdemes azért a sok vacakért dolgozni, hajtani és belebetegedni, amit összegyűjtötök, hogy aztán itt hagyjátok? Hát most sincs rám időtök, hogy egy kicsit beszélgessünk?(Ma ébredés után már vártalak téged, és azt hittem, legalább ma, ezen az utolsó „sima“ reggelen odabújsz picit hozzám, suttogsz pár búcsúszót, ígéretet teszel… vagy valami…) Megértettétek-e, hogy mi mindent szánok nektek, mennyi kincset, mennyi örömöt készítek nap mint nap a számotokra? Miért a telefonotokat szorongatjátok helyette? Hát még most sem fogtátok föl, hogy nem jó veszekedni, egymás háta mögött a sarat dobálni? Még mindig nem látjátok, hogy semmire sem vezet, ha az igazatokért küzdötök folyton, ahelyett, hogy a sértetlen szeretetet őriznétek, mint pisla fényt a zivatarban? Még mindig…, még most sem tudtok úgy élni, hogy ne ítélnétek? Még mindig fontosabb nektek a pártpolitika, mint a szív nyugalma?

Vissza, az Olajfák-hegyére: „Másodszor is elment és így imádkozott: Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint! Amikor visszatért, megint alva találta őket. Erre otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Aztán visszament tanítványaihoz, s így szólt: Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Az Emberfiát a bűnösök kezére adják.” 

Albán József / remeny.ma