Milyen formában találkozhat egy pedagógus – amennyiben nem tornatanár – az iskolában a sporttal?
Esetemben erre nagyon egyszerű a válasz, mert a pedagógiai munkám és a sport találkozása nálam egyértelműen a diákokkal való közös sítúrákon történik, már több mint húsz éve. 1995-től járok a gyerekekkel sítanfolyamra, ezen kívül pedig külön a családdal is. Mivel iskolánkat több mint hétszáz tanuló látogatja, ezért általában két turnusban járunk sítáborba. Ha mindkettőbe nem is, de az egyikbe biztos, hogy minden évben elmegyek velük.
Van kedvenc havas lejtője?
Kimondottam kedvenc síközpontom nincs. Általában keresem azokat a helyeket, ahol nem kell annyit sorakozni. Inkább legyen valamivel rövidebb a pálya, de nekelljen hosszú percekig várnom a felvonóra. Volt már síbalesetem is: egyszer a térdem, egyszer pedig a vállam rándult meg egy esés során úgy, hogy még a bukás utáni fél évben is éreztem a fájdalmat.
Fél évnél valamivel hosszabb időre menjünk most vissza kicsit az időben. Gyermekkorában próbálkozott komolyabban valamilyen sporttal?
Hogy őszinte legyek, nem jeleskedtem annyira a sportokban. Megpróbáltam a karatét, mint szinte minden gyerek, és egy-két labdajátékot, de igazán egyik sem ment, és nem voltam kitartó. Úszni és biciklizni szerettem. A sikabonyi házunktól bringával tekertem ki a pozsonyi úti tóra fürödni, erre emlékszem. Aztán elkerültem Nyitrára, főiskolára, ahol jártunk ki futni a természetbe. Föl a Zoborra például. Passzív sportrajongóként pedig rendszeresen látogattam a DAC-meccseket, de magam nem voltam egy kimondott focista típus. Síelni is csak a főiskolán kezdtem el, huszonéves koromban.
Ezt már olvasta?
„Közösen együttműködve, egymást támogatva” – interjú Csémi Sziláddal
A dunaszerdahelyi székhelyű Szlovákiai Magyar...
