„Minden ember a nyelvében – és a nyelve által – válik teljessé”

– Hogyan látja, miért fontos és meghatározó, hogy egy kisgyermek a saját anyanyelvén tanuljon, szerezze meg az ismereteket?

– Soha fel sem merült bennem, hogy három gyermekem közül valamelyiket is szlovák iskolába írassam, s természetesen magyar iskolába jár mind a négy unokám is. Ez ugyanis a legkevesebb, és a legtöbb is, amit megtehettem (megtehettünk) értük. Hiszen az anyanyelvemet mindig ugyanolyan egyszeri, ám életre szóló adománynak – eleve elrendeltetésnek? – tekintettem, mint a szüleimet, nemzetiségemet, kultúrámat, nemzetem történelmét, irodalmát stb. Azaz mindig is úgy vettem, hogy miként a szüleit, úgy ezeket sem cserélheti le az ember, és őket – a szüleimet – árulnám el azzal, ha ezek bármelyikét feladnám. Mellesleg mindent, ami vagyok s ami lettem, az anyanyelvemnek köszönhetek (így más nyelvek ismeretét is). Ha pedig nekem megadott mindent, mért ne biztosítaná ugyanezt a gyermekeim és az unokáim számára is? Mert ha van, ami soha az életben nem fogja elárulni és cserben hagyni őket, az egyebek mellett – ha okosan gazdálkodnak vele és megragadják mindazon lehetőségeket, melyeket a világ felé nyit(hat) meg a számukra – az anyanyelvük. Mi okom lett volna hát, s unokáimmal kapcsolatban: mi okunk lett volna ezt megtagadnom (megtagadnunk) tőlük, s nekik is mi okuk lenne (lehetne) megtagadni, elárulni azt?

Annál is inkább, mivel tudvalevően minden ember a nyelvében – és a nyelve által – válik teljessé. Aki erről lemond, a teljességet adja fel. Valami olyasmit, amit semmi mással sem pótolhat. Bár igaz: nyelvet lehet váltani. Anyanyelvet viszont nem. Csak feladni. De ha feladjuk (feledjük), szintén a teljességünket adtuk fel, arról mondtunk le. Persze, anyanyelvét megtagadva (feladva/feledve) is lehet jó szakember s úgymond akként is érvényesülhet az ember. Jó is lehet, természetesen, érzékeny, szeretni tudó és szeretni való nemkülönben. A világból azonban bizonyosan nem érzékel már mindent. Ezt a képességét akkor veszítette el, amikor lemondott az anyanyelvéről. Mert az igazán lényeges, csak lélekben megélhető valóságokhoz és élményekhez a kulcsot leginkább ez ad(hat)ja meg.

Ami pedig az érvényesülést illeti? Ki mondja, hogy ez (csak) nyelvfüggő? Ambíció, akarat, cél- és küldetéstudat kérdése mindenekelőtt. De az érvényesülésem nem következik egyenesen a szlováktudásomból. Mert ha éppen az ambícióm kiteljesítéséhez a szuahéli nyelv ismerete a célszerű, mit érek akkor a mégoly tökéletes szlováktudásommal is. Persze, ha éppen egy kiszucaújhelyi (ober-neustadti, kischütz-neustadti, Kysucké Nové Mesto-i) kiskocsmában sört akarnék kérni magamnak, ahhoz természetesen jól jön az is. A szlovák irodalom és történelem tanulmányozásához pedig egyenesen elengedhetetlen. De már mondjuk ez utóbbi régebbi fejezeteinek megismeréséhez jó ha tud az ember latinul is, németül is, meg magyarul is... Ha pedig gépészmérnök vagyok, vagy akár egészségügyi nővér, és teszem azt Angliában szeretnék – ha időre-órára is – érvényesülni, ugyanannyit ér a pozsonyi műszaki főiskolán vagy egészségügyi szakközépiskolában szlovák nyelven megszerzett szaktudásom, mintha valamely magyar nyelvű oktatási intézményben szereztem volna meg azt, azaz angolul is meg kell tanulnom hozzá. Igaz, Kiszucaújhelyen (Ober-Neustadt, Kischütz-Neustadt; Kysucké Nové Mesto) a szlovákot kell ismernem a boldogulásomhoz.

De elég csak annyit elképzelnünk, hogy micsoda – kétszeres – terhet rakunk szlovák iskolába küldött (kényszerített?) magyar anyanyelvű kis elsősünk nyakába, akinek a tananyagon kívül még a tanítási (iskolai) nyelvet is meg kell tanulnia! Vajon nem indul-e eleve hátránnyal az osztálytársaihoz képest? S vajon milyen lelki hatások, frusztrációk érhetik őt emiatt, amikor mindemellett még az új közösséget és új követelményrendszert is meg kell szoknia? 

És végezetül van itt még valami más is... Amit Babits Mihály mondott, kereken száz éve, 1919-ben, a történelmi magyar haza szétverésekor, ami azóta sem vesztett időszerűségéből, sőt ha lehet, napjainkban még inkább érvényesnek látszik: „Azt mondják: ki-ki annyi ember, ahány nyelven beszél; és hozzátehetjük: az emberiség annyiszor többet ér, ahány nemzete van – hogyha csak a nemzetet így értjük, nem politikának, hanem műveltségnek. Mert nem öli akkor, hanem gazdagítja egymást: egyik nyelv a másikat, egyik gondolkozásmód a másikat, egyik műveltség a másikat.” Igen, a műveltségünk a döntő (ami nem feltétlenül iskolaivégzettség-függő), a nyitottságunk a világ dolgaira, amihez, igaz, a nyelvtudásunk is hozzásegíthet, ám amelyhez – a műveltséghez, illetve az idegennyelv-tudáshoz egyaránt – az anyanyelvünkből is számos út vezet...