Jelenlegi hely

Menyhárt József ünnepi beszéde Szent István napján

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2018, augusztus 20 - 21:48 | Hírek
Az alábbiakban Menyhárt Józsefnek, a Magyar Közösség Pártja elnökének augusztus 20-án Dunaszerdahelyen elhangzott beszédét tesszük közzé.
Menyhárt József ünnepi beszéde Szent István napján

Tisztelt emlékező Felvidéki Közösség!

Előrebocsátom, hogy a következőkben elhangzó gondolatok csak nyomokban tartalmaznak majd Szent István-i gondolatokat, intelmeket: no, nem azért, mert országépítő királyunk erkölcse és bölcselete ezer esztendő távlatából tán ósdi és divatjamúlt lenne. Nem! Szent István ezer éve nem ment és nem is megy ki a divatból!

Ő az az államalapító, akinek munkássága, szellemisége több mint ezer év után is összefog bennünket ­– minket, akik az egységes magyar nemzethez tartozónak valljuk magukat: kortól, nemtől, ideológiai meggyőződéstől függetlenül; vagy akár attól, mely országban éljük meg magyarságunk.

Ő az az uralkodó, aki érezte és értette is a kort, amelyben élnie adatott: így ahelyett, hogy sodródott volna az eseményekkel, alakította a magyar és az európai történelmet.

És igen, ő az a király, aki megéli a saját jelenét; aki beleáll a szembenézésbe: nem csak azt kérdezi, honnan jött, s hová tart a csillagösvényen, hanem felteszi a (halotti) beszédes kérdést: látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk? Szent Istvánt az érkeztem és a távozom mezsgyéjén élhető vogymuk érdekli.

Szent István tettei INTELMEK: cselekedetei túlélték az időt.

Tegyük le hát a múltbarévedés vastag, a történelem piszkától homályos pápaszemét! Guruljon ki kezünkből a jövőbe látó csalfa kristálygömb! Nézzünk szembe a nyersen valós jelenünkkel!

De ne csak amolyan setesuta maszatolós tesséklássékolással: nem! erős akarással, igazán, izomból. Lássuk csak! Nyár van, tiszta erőből nyár, mögöttem a park fái esőért sóhajtnak, a középiskolások még vagy tizenegynéhány napig gond nélkül lazáznak át ezen a téren: tart a szünidő, béke van, minden háború feledve – harc csupán csak a közelben fénylő DAC-arénában akad néha.

Mégis: van valami a levegőben! Éleződnek a szótőrök, rotyog az alap a zaftos pletykák üstjei alatt, botránykonzervek számolódnak; vaktöltényről élesre cserélik lövedékeiket a karaktergyilkosok. A gond csak épp abban van, hogy a tegnapok tusái és a holnapok ütközetei közt a jelen vérzik el!

Pedig, a Szent István-i mintán okulva nekünk is el kell kezdenünk a saját jelenünket élni: nem pedig kifogásokat keresni, mit-kivel-miért-nem… és ha netalántán mégis, akkor miért mégsem? Mert nem elég megkoszorúznunk a közös múltat, a Himnusz és a Szózat közt remélni a szebb jövőt! Mert – való igaz – ebben nagyok vagyunk: a múltkoszorúzó–szebbjövőreménylésben.

Csak valahogy az a jelenmegélés, valahogy az nem megy!

Persze, voltak, no, nem túl gyakran, de voltak éles villanásaink, meglepő húzásaink! Megjegyzem, ezeken mi magunk lepődtünk meg a legjobban… hogy annyi balszerencse közt… hogy oly sok viszály után… hogy összejött egy államalapítás, egy három tenger mosta Nagy Lajos, egy korvinagazdag Mátyás, egy lángoló szabadságharc…

Mindez azért volt, mert ilyenkor meg mertük élni a jelenünk. Nem volt kimagyarázkodás, nem volt majd-holnap-esetleg, nem volt semmi lacafaca: nem a VOLT-ban, sem pedig a MAJD-ban, hanem két lábbal álltunk a VAN-ban (ugye megértik, hogy nem azt mondtam: MOST-ban:-)!

És ezt a VAN-t megélni kegyelmi állapot (– ez az Isteni win-win!): fogyóeszköz benne az ember, az idő és a lehetőség. Egy dolog bizonyos csupán: az Isten. Nem is lehet kérdéses ezért, hogy István kire is bízhatta országát: magyarságunk kereszténysége tehát nem véletlen, hanem királyi tett. István királyunk felismerte a VAN kegyelmi pillanatát: országa – a Szűzanyára bízva, Isten tenyerére helyezve – volt és lesz!

De, hogy van-e, nos ez az, ami rajtunk áll! Megélni saját jelenünket, meglépni a megléphetőt, megtalálni a köz-ted és köz-tem a közöst. (A köz-őst már megleltük: sőt, a közös többször őst évente megleljük: október 6-án, március 15-én, és megleltük ma is:-).

De meglelni a KÖZ-t, ami mindannyiunk ügye, azt, amely ritkán mutatkozik tisztán a mindennapi VAN-jainkban: úgy gondolom, ez most a dolgunk. Hiszem és látom, hogy egyre többen választják a közöst, egyre többen állnak bele a tényekkel való nyers szembenézésbe: abba, hogy a magyar osztódással nem szaporodik!

Az elszórványosodott, elsoványodott élettereinken csak a tudatos összefogás stratégiája segít. A hatékony védekezés mellett a merész támadásról sosem szabad lemondanunk: de belső háborúink luxuskorszaka lejárt!

Azt nem hiszem, hogy mindegyikünk meg fog tudni bocsátani a rajta sebet ejtőknek: ahhoz egyesek túl nagy bűnöket követtek el, mások pedig életformává alakították a sértődöttséget. Ők közösségüónk veszteségei, önnönmaguk áldozatai, és a felvidéki jelen nem építhető rájuk.

A felvidéki jelen csakis a köz-ősre (Szent István hagyatékára) és a köz-ösre alapozható!

S a jövő?

A jövő olyan lesz, amelyet a jelenünkből és a jelenünkre építünk: magunknak és az utánunk jövő magyaroknak!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!