Menyhárt József beszéde augusztus 20-án

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Apa, hova mész? – kérdezte nagyobbik lányom, Jázmin, mikor nyakkendőm kötöttem, ingem gomboltam, zakóm igazítottam.

A lányának köteles igazat mondani az ember.

István-napi megemlékezésre megyek, Kicsim, apa beszédet fog mondani – válaszoltam.

Apa, ki jaza Isvány? –  kérdezi kisebbik lányom, a három és fél éves Johanna elkerekedett szemmel. Kezében kedvenc plüssnyula, szájában kedvenc cumija. Felemelem a kis apróságot, magamhoz húzom, beszívom az illatát. 

A lányainak duplán köteles igazat mondani egy apa. Így hát ölembe veszem a kisebbiket, magamhoz húzom a nagyobbikat, és töröm a fejem veszettül, hogy mit mondjak nekik. (Plüssnyúl és Szent István: fel van adva a lecke!)

Mert István nem rokon (csak boldog ős). Messze van időben, messze van a térben, és igazán fogós kérdés, hogy a hét- és hároméves lányaidnak mit is akarsz mondani róla. Mert erről az Istvánról nincs az agyunkban élmény: illat, mint Marika mama sütije, tapintás, mint Béla papa borostájának karistolása, rend, mint Magdi mama tiszta konyhája…

Istvánt megette az idő (vasfoga).

Vagy talán mégsem?

Ha (egyetemi) tanárként válaszolnék, akkor azt kell mondjam a lányaimnak, hogy István korában már egész jól beszéltünk magyarul: tömör, erős, képekben gazdag nyelvünk volt! Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hagyták el szájunkat: “Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttȧ valá neki pȧrȧdicsumot hȧzoá.”

Apa, a paradicsum az a paradicsom? – kérdezi nagyobbik lányom.

Naná! – válaszolom mosolyogva, s szívemben felragyog a nyelvész! Majd ezer év távlatából is bizonyított a nyelvünk: egy hétéves gyermek érti a Halotti Beszéd sorait…

Király, király…! – skandálja kisebbik lányom fennhangon: neki bizonyára a mesék főhőseként értelmeződik az államalapító. A jó, a hős, az igazságos Istvánt képzeli, karddal, pajzzsal, mesealakká gyúrva.

Mit mondhatnék hát?

Egy három és fél éves kislánynak az nem válasz, hogy:

István kétségtelenül korának és az egész magyar történelemnek egyik legnagyobb államférfija volt. Legfőbb érdeme, hogy képes volt előrelátóan, ma úgy mondanák koncepcióban gondolkodni. Felismerte az országra leselkedő veszélyeket, és képes volt ezekre megfelelő válaszokat adni. Ha lehetett, diplomáciával, ha kellett, tűzzel-vassal. Egyetlen cél lebegett szeme előtt: a keresztény magyar állam megteremtése. Minden cselekedetét ez irányította. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, István jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat. Népére osztatlan egészként tekintett, nem tűrte a pogány lázadókat, ahogy politikai ellenfeleivel is leszámolt, ha azok az ország egységét veszélyeztették. Nem félt tanulni másoktól, Európából keresztény tanítókat hívott, hogy az alakuló keresztény egyházat általuk is megerősítse. Törvényei szigorúak, de a törvényes rend megtartásához szükségesek voltak. Bölcsen ötvözte a keménykezű, igazságos királyt és a szelíd, keresztény uralkodót.

Egy hétéves kislánynak azt sem mondthatom, hogy:

Első szent királyunk élete és munkássága igazolja a közösségbe, a magyarságba vetett hitünket. A közösségi érdek képviselete elképzelhetetlen tervszerű munka, hosszú távú elképzelések nélkül. Ha képesek leszünk megfelelő célokat megfogalmazni és kitűzni magunk elé, az biztosíthatja nemzeti közösségünk megmaradását, gyarapodását. A diplomácia, a kompromisszum keresés csak addig járható út, míg nemzeti közösségünket szolgálja, de nem lehet a megalkuvás magyarázata. Nemzeti közösségünk megtartása érdekében minden törvényes eszközt fel kell használnunk: magyarságunk felemelkedéséért dolgozni, identitástudatuk és gazdasági helyzetük megerősítése által – számunkra ez a Szent István-i üzenet!

Viszont egy plüssnyulat szorongtó kislánynak ez nem válasz.

Még ha mindez igaz is…

(Ilyet, talán csak egy politikus mondhat, de nem egy apa…)

Így magamhoz vonom lányaim, s a gyermekillatú reggel puhaságába a következő mondatot mormogom:

István nagy király volt, mindannyunk királya. S ha ő nem lett volna, ma mi sem lennénk…

Mi sem? – kérdez vissza Johanna, a kisebbik, s rögtö hozzáteszi: Apa, akkor jó, hogy volt…

Igen. A gyerekek tudják az igazat.

Jó, hogy volt.

Köszönöm, hogy meghallgattak!