Érkezésemről nem tudott, kicsit izgultam is, hogyan fogadja a váratlan helyzetet. Ahogy eddig minden alkalommal, most is kezet fogtunk, a szokásos udvarias módon (mondhatnám, a betanult sémái alapján) üdvözölt. Nem ismerek nála illemtudóbb és udvariasabb fiatalembert, így máris jól érzem magam vele.
Martin gimnáziumban érettségizett, jelenleg három helyen „dolgozik”. Az idézőjelekre azért van szükség, mert önkéntes munkákról van szó, illetve a szabadideje aktív kihasználásáról.
Először a könyvtári feladatairól faggatom. Heti két alkalommal dolgozik pár órát. Most éppen átírja a könyvek oldalán kifakult megjelöléseket, az írók nevének kezdőbetűit. Élvezi a monoton, ismétlődő munkát, szívesen jár ide. Van, amikor a kiesett lapokat ragasztja vissza. Büszkén mondja, hogy bizalmat szavaztak neki, és már a virágokat is egyedül öntözi. Korábban a könyvtár igazgatónője kísérte őt, most már erre nincs szükség. „Már meg tudom állapítani, hogy melyik virág mennyi vizet igényel” – mondja. Egy éve jár ide, és mindenki megkedvelte őt.
A másik „munkahelye” egy helyi fodrászat, ahova évekig járt hajat vágatni. „Lesöpröm a lépcsőt, összeszedem a cigarettacsikkeket, faleveleket, hogy esztétikusan nézzen ki az utca.” Kicsit szomorúan hallgatom, hogy utcát söpör, de ő erre is büszke, ezért is hálás, hiszen munkájának van látszata.
Tovább faggatom, hová jár még dolgozni. Heti egy alkalommal szintén pár órát egy dunaszerdahelyi akvarisztikai boltban segédkezik, ez a kedvenc helye. Martin rengeteget tud a különböző akváriumi élőlényekről. Lelkesen meséli, hogyan kell tartani őket, elmondja a latin nevüket is, közben csillog a szeme a boldogságtól. Szeretne több időt is eltölteni ott, de szavaiból azt veszem ki, hogy ezért a lehetőségért is hálásnak kell lennie. Pedig ha valaki, ő igazán otthon van a témában. Közben rájövök, hogy az üzleti érzéke nem megfelelő ahhoz, hogy esetleg saját boltot nyisson. Igazából nem is érdekli a dolog anyagi része és az adminisztráció. Tárgyi tudása, precizitása és lelkesedése, sajnos, kevés a megélhetéshez.
Beszélgetésünk során a hobbijára is kitérünk. Gyermekkora óta lelkesen fényképezi a környék lepkéit, szitakötőit és különleges bogarait. Ismeretei bőségesek, le se tudom állítani, annyit tud beszélni a fényképészetről és a rovarokról. Rengeteget olvas, tanulmányoz, innen a tudása. Embereket nem szeret fényképezni, viszont előfordult már, hogy fél napot is várt egy helyben egy lepkére, hogy lefotózhassa. Képeit már többször kiállították Dunaszerdahelyen, szurkolok neki, hogy többre is vigye.
Martin számomra pozitív példa. Tudatosan elfoglalja magát, igyekszik kimozdulni otthonról. Tudja, hogy ha csak otthon ülne, elhagyná magát, és jönnének a fura gondolatok (az Asperger-szindrómás fiatalok körében tízszer akkora az öngyilkossági hajlam, mint a hasonló korúak átlagában).
Barátkozni nem tud, de keresi a lehetőséget, hogy emberek között legyen. Kívánom neki, hogy lelkesedése, alázatossága és kitartó munkája egy nap meghozza gyümölcsét...
Molnár Ildikó szociális munkás / Megjelent a Carissimi 2019/4-es számában
A cikk szerkesztőségünk és a Carissimi együttműködéseként került fel oldalunkra.
