Így élem meg én...

Januárban elveszítettük drága édesanyánkat, akivel egy háztartásban éltünk. Húgommal úgy terveztük, hogy amíg nem enyhül kicsit a fájdalom, jobb híján, addig a munkába menekülünk, ezzel tereljük el a gondolatainkat.

Erre tessék, a világban elszabadult a pokol.

Amúgy szerintem el lettünk volna, egyikünk sem az a jövő-menő típus, viszont most így, immár csak ketten, egy olyan lakásba bezárva, ahol idáig hárman éltünk, és ami tele volt élettel, vidámsággal..., hát..., őszinte leszek, szörnyen viseljük.

A csallóközi emberek kiváltságos helyzete, a kényelmes életvitelünk, most, ezekben az erőt próbáló időkben: hátrány...

Nehéz átállnunk, hozzáigazodnunk a kialakuklt helyzethez. Idáig, még egy félórás áramkimaradás is egyenlő volt számunkra a világvégével. Máskor az ilyen gondolat mosolyra fakasztott, most aggodalommal tölt el, mivel a saját, és szeretteink egészsége, az idősebbeknek pedig akár az élete lehet a tét. Véleményem szerint túl sok a vita azzal kapcsolatban, hogy segít-e a maszk, vagy nem segít...

Lehet rosszul, de úgy tudom, hogy az egyszerű orvosi, és az otthon készített maszkok nem is annyira azt védik, aki viseli, hanem inkább a másikat, akivel egy térben van. Erre csak azt  tudom mondani, amit a népdal is, hogy: „Te engemet, én tégedet, virágom, virágom...”

Sem pánikolnunk, sem elviccelnünk nem szabad. Most felnőtt, felelősségteljes emberként kell kezelnünk a dolgokat, nem pedig dedóskent. Senkinek nem mindegy, de ezek a bevezetett szabályok, a szigorítások, az intézkedések, a mi biztonságunk érdekében történnek.

Túlontúl felpörgettük a mókuskereket, féltünk, hogy valamiről lemaradunk. Magamból kiindulva semmire sem volt idő, nem engedhettük meg magunknak, hogy például olvassunk, beszélgessünk, vagy ami a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb dolga, gondolkodjunk. Kár, hogy egy világjárvány kellett hozzá, de lassítottunk, és lám, milyen szép a napfelkelte, milyen álomba illő a természet ébredése, még ha csak az ablakunkból, vagy egy magányos séta alkalmával csodáljuk is meg, de most legalább észrevesszük. És milyen okosakat mond a gyerek, amikor van hozzá türelmünk, ugye?

Látom hogyan viselkednek az emberek egymással, például a boltban, most látom a fáradságot is a kasszában ülő hölgyön, máskor fel sem tűnik, csak az, hogy hú-de-rohadt-lassan-megy-a-sor. A másiktól jövő apró rezdülések is jelentőséggel bírnak... 

Ha jól emlékszem, a kérdés az volt, én hogyan élem meg. Hát így...

Még a végére egy sztorit leírnék, mert nem csak rossz történik.

Pár napja apu írt cseten a húgomnak, hogy köszöni a kaját, amit az ajtóban hagytunk. Nem tudtuk, miről van szó, mert nem is voltunk kint aznap.

Elmondása szerint kopogtak hozzá délután, de mire odacsoszogott az ajtóhoz, már csak elsuhanni láttott egy maszkos hölgyet, aki egy szatyrot hagyott a falnak támasztva, benne tartós élelmiszer volt, konzervek, és péksütemény. Hálás köszönet! 

Úgyhogy fel a fejjel, mert van még remény, ezen is túlleszünk!