Back to top

Idő három felvonásban

Publikálva: 2022, március 19 - 08:59
Nagy kihagyás után végre „valódi” közönség előtt tarthatott megnyitót a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria március 18-án. Ezúttal Gál András fotóművész Idő című tárlatát mutatták be az érdeklődőknek – a kiállítást Hupján Attila fotóművész, a MAOE Fotóművészeti Tagozatának elnöke ismertette meg a jelenlévőkkel.
Idő három felvonásban

Az alábbiakban a tárlatnyitó teljes szövegét olvashatják:


Gál András: Idő három felvonásban

Tisztelettel köszöntök minden egyes látogatót, úgy is, mint a kiállítás aktív résztvevőit. Azért tartom ezt fontosnak kiemelni, mert bármely kiállítás attól lesz az, ami, akkor tud megmérettetni az esztétika, vagy a szórakozás oltárán, ha jelen vagyunk. S a művész vagy alkotó is akkor tudja felmérni alkotásai hatását, ha látja, érzi a közönség jelenlétét. Két cudar esztendővel a hátunk mögött, s most remélhetőleg valóban a hátunk mögött, bízzunk abban, hogy újra hatalmába kerít minket a jóleső jelenlét.

Talán ez az „itt és most érzés” még hangsúlyosabb, ha egy fotókiállítást tekint meg az ember. Azt is megmondom miért. A fotográfus, jelen esetben Gál András legfőbb szövetségese képi elkészítésekor az idő, a jelen idő. Tulajdonképpen, aki fotografál, csak a jelen időt tudja megörökíteni objektívjével, szubjektíven. Nem véletlen, hogy András három tételes, vagy ha úgy tetszik három termes anyagának is összefoglaló címe az Idő. Hozzáteszem az Idő három felvonásban. De hogy ez a jelen idő mégse legyen annyira egyszerű, utaznunk kell, minden egyes látogatónak a saját ritmusában, mint ahogy mindannyian más időrend szerint élünk. S ezen utazások közben, amit a képek nézegetése alatt átélünk, ki-ki eljut valahová a gondolatai mélyére, felidéz valamit egy helyszín láttán, megidéz valakit egy portré láttán, vagy maga elé képzel egy ismert jelenetet, amit akár a Feszty-körkép helyszínén látott.

Három tételt említettem, három teremben, milyen érdekes, hogy számunkra, a hármas szám milyen fontos, akár  mesevilágunk, akár a történelmünk kapcsán is. S ha már történelem, Feszty Árpád híres körképe A magyarok bejövetele, s András kutatómunkájának valósága, akár Martos, Kingyes vagy Ópusztaszer akár Kendereske tekintetében is érdekes lehet, ha nem trompfolna bele a legridegebb jelen világunkba, nehéz úgy tennünk, hogy ne gondoljunk az Ukrajnát, így Kárpátukrajnát is sújtó, értelmezhetetlen borzalomra. Pedig van itt számunkra más üzenet is, András tálalásában. Ismerjük és látjuk a tájat, Munkács mellett, akkor és most, s az ember óhatatlanul is keresgélni kezd a jelenkor képén is, hátha fellel valamit, hátha megidéz valakit. S ha nem is a tájat ábrázoló képen, rögtön mellette portékat találunk. Olyan emberek portréit, Martosból, akik akár a festményen szereplők leszármazottai lehetnek. Akár.       Leszármazottak. Gyönyörű nyelv a magyar. A szár, ami egyenes, amiből mindannyian sarjadunk, akárhol élünk. S ez a portrésorozat, akár át is vezethet bennünket a következő terembe, ahol még több portrét találunk. Miért fontos ez számunkra? Kik ezek az emberek, mit tudhatunk meg róluk? Egy arckép láttán vajon kinek mi fordul meg a fejében? Mit keres elöször? Titkokat, sorsokat, vagy csupán az esztétikát? Van-e ismerős a képeken? Tulajdonképpen mindegy, mert ahogy mindenki a saját sorsáért felelős, úgy a saját értékítéletéért is. Ahogy András is csak egyféleképpen tudta elkészíteni ezeket a képeket, úgy, ahogy ő látta és láttatja őket. Minden egyéb felfedezés a látogatóra marad, és ez az amiért fontos az aktív jelenlét.

Egy kiállítás megtekintése természetesen kulturális esemény, találkozás az ismerősökkel, esetleg az alkotókkal, de leginkább felfedezés önmagunk számára. Hiszen az alkotó, a művész mindig tükröt tart nekünk, s nekünk ebben a tükörben nemcsak önmagunkat kell észrevennünk, hanem azt, az élményvilágot, ami végégkiséri életünket, s amit fel tudunk fedezni máshol is, akár egy alkotásban. Mert amit szépnek tartunk általában az a képeken is szép lesz, s amitől viszolygunk, az egy alkotásban is megviszolyogtat.

De mielőtt bármi rosszra gondolunk, az élmények mindig felülírnak minden rosszt. Talán azért, mert a hit, legyen az az önmagunkba vetett, vagy az alkotó saját művészi meggyőződése, erősebb mindennél. András is ilyen alkotó, hiszi, hogy a számunkra ismeretlen emberekről készített portrék érdekesek lehetnek. Minden portré egyfajta kitárulkozás, egyfajta önfeladás, az alkotó és modelljének felelőssége, hogy mit mutatnak meg.

De még abból is, amit nem látunk vagy rejtve marad, még abból is felfedezhet valamit a szívűnk és az elménk.

Ugyebár egy törékeny gyermek arc sokkal kevesebb információt nyújt… A fenéket. Egy gyermek még sokkal kevesebb elfojtással, szorongással rendelkezik. S szinte mindig mosolyog. Egy életerejében gazdag felnőtt már pózol, társadalmi helyzetét, megélt, megvalósult álmait vagy épp azok hiányát látjuk rajta, míg az életük legszebb szakaszába érőkön az utat, amin végigmentek. Mindannyian vagy csaknem mindannyian fényképezünk, egy kép a gyerekekről, egy kép magunkról vagy egy családi eseményről. Vajon hányszor veszünk nagyítót a kezünkbe és szemléljük meg utólag a képeinken szereplőket? Vajon meglátunk-e a másik tekintetében, testtartásában valamit? Portrét fényképezni mindenki szeretne, és mégis nagyon nehéz műfaj. Különösen akkor, amikor nem egy ismerősről, hanem olyasvalakiről kell arcképet készíteni, akivel lehet, hogy épp ott találkozol először. Ezért kérem, próbálják megtalálni a fotográfus és modelljeinek kapcsolatát is András képein.

Segítségképpen vagy talán érzékletendő, mily nehéz megfejteni egy embert, hadd mondjam el itt Kosztolány Dezső: A szőke nő portréja című versét.

A SZŐKE NŐ PORTRÉJA

Csitt - fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik.
Bús boldogságát eltemette rég.
Fekete csipkéin pici aranyszív.
Úgy nyújtja ki sápadtarany fejét.

Alvó szemében megholt, régi átok.
Békébe fáradt bánat borúja.
Miért ezek a halk szomorúságok?
Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?

Csitt, csitt - a kacagása oly merengő,
a szava halk, ezüstös mise-csengő,
nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.

Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség
s ő mint hatalmas aranykoszorút,
némán viseli gőgös szőkeségét.

Mennyi felfedezés, titok egy alvó emberről! Mennyi láttatás, és most gondoljuk végig, egy objektívvel mindez mennyire más. Míg a költő versképei az elme szubjektumán alapulnak, a fotográfus kezében egy fényképezőgép lapul objektívvel. Természetesen neki is hozzá kell tennie az egyedit a különlegeset, csak mennyire más a kiindulási alap. A fotográfusnak nemcsak az elméjét, hanem az eszközét is uralnia kell, mégha a pillanat töredékéig is.

De hogy le ne maradjunk a harmadik teremről, én ezt szánnám desszertnek, csupa titok, kalandozás a minket körülölelő tájakon. Kis jelentéktelen dolgok teszik élettel telivé a megszokott képeket. A víz mozgása, a szél szárnyalása, a csíkokat húzó felhők, a megszikkadt táj vagy épp a mogorván álló szikák a tájban. Szélkerekeket is látunk, mozdulatlanul, vagy mozgásban. S léghajókat, ahol már nemcsak az ember, hanem a mi gondolataink is szárnyalhatnak. Nem ismeretlenek a helyszínek, szinte majd mindenki ismeri valamelyiket. Itt pont az teszi érdekessé a vizsgálódásunkat, hogy András megmutatja nekünk mennyi izgalmas dolog van a közvetlen környezetünkben, mennyi különleges pillanat, nap mint nap. S lehetne itt napestig elemezni a képeket, a momentumokat, csakhogy akkor úgy járnánk, mint az iskolában, amikor verselemzést tanultunk. Ugyan senki sem azt látta, amit a hivatalos elemzés meghatározott nekünk, mégis az volt az elfogadott és követendő. Ezért azt javaslom, mindenki keresse meg a számára izgalmas képeket, fedezze fel, és érezze jól magát a közelükben.

A termek elfogytak, immár kész a leltár. Tessék választani.

Ezt már olvasta?

Cookies