Az előadás alatt a teremben síri csend volt, a téma mélyen megrendítette a jelenlevőket. Az elején még a jó kedélyű dalolász később szomorú, sötét cselekménnyé fejlődött, s legvégül a teherautó motorzaja vetett véget a jelenetnek. Viszont addig számos történést láthattunk. Emberi sorsok, nemzetek sérelmei, történelmi képek szemtanúi lehettünk. A család szobájának falán a feszület, amelyről a keresztre feszített mindvégig „figyelte” az eseményeket. Hétköznapi család, a békére és szeretetre szomjazva, de nem adatik meg nekik. Sem nekik, sem több ezer, tízezer más felvidéki magyar családnak a második világháborút követően. Pedig állítólag felszabadították őket…
A család az asztalhoz ül, a férfi megszegi a kenyeret, előtte keresztet rajzol rá, de elfelejtik az imát. Már-már jegyzeteltem magamban, hogy ezt illendően megemlítem majd, de mindenre gondoltak. Kisvártatva bepótolják az imát. Tudták, hogy Isten áldást kérik és megköszönik. A falon függő kereszt mindvégig jelzi, hogy ezzel a Magyar Kálvária kezdődik. Kicsinek és nagynak, fagyos mínuszokban, marhavagonokban.
Lakosságcsere, reszlovakizáció, fehér lap. Régebben még beszélni sem lehetett róla. Ma már lehet ennyit változott a helyzet, de egy valami nem: Mind a mai napig háborús bűnösök vagyunk!
Az előadás alatt még belegondolni is rossz volt, hogy családokat, szerelmeket szakítottak szét. Megbélyegeztek és kitoloncoltak csak azért, mert magyar volt az ember. Történelmi tények, érzelmi viharok színesítik a 90 percet. Ez nem játék, ez a színtiszta valóság.
Még gimnazista koromban készítettem egy interjút egy kitelepített család tagjaival. Eszembe jutott a néni könnybe lábadt szeme, az elcsukló hangja. Emlékezés Diablicére, ez volt az írásom címe.
Honvágy… Ezt érezték a kitelepített magyarok. Nem jószántukból, hanem szívből. El kellett hagyniuk szülőföldjüket, a kezük által alkotott házat, a megélhetést biztosító termőföldet, őseik nyughelyét.
Kissé szomorú voltam, hogy nem voltunk többen a teremben. De mindennek van miértje, Talán az, hogy meg kell ismételni máskor is az előadást? Lehet, én ott leszek újra!
Karaffa Attila
