Jelenlegi hely

„Hatvan rajkó hegedűvel a dunaszerdahelyi cigány iskolában”

Ezt már olvasta?

Kisasszony hava

Kisasszony hava

A régi magyar naptár az augusztusi hónapot Kisasszony...

Publikálva: 2020, április 13 - 11:31 | Múltidéző
A második világháború idején, 1940 és 1944 között Dunaszerdahelyen „cigány iskolát” nyitottak, Komárom vármegye népművelési bizottságának indítványára. Mint írják, az intézmény az akkori Magyarország egyetlen cigányiskolája volt. Az egytanerős iskola a katolikus felekezet mellett működött – vezetője Horváth Béláné rk. tanítónő volt. Magáról az intézményről sajnos kevés adat maradt fenn, ennek egyik érdekes színfoltja az alábbi, 1943-ban megjelent cikk, amely magát az iskolát, illetve a dunaszerdahelyi cigányság – szinte alig kutatott – akkori történetének egy szeletét villantja fel. (Nagy Attila helytörténész)
„Hatvan rajkó hegedűvel a dunaszerdahelyi cigány iskolában”

Hatvan rajkó hegedűvel a dunaszerdahelyi cigány iskolában

Dunaszerdahely, október hó.

A hatezer lelket számláló Dunaszerdahely lakosainak 42 százaléka zsidó, 10 százaléka pedig cigány. Ez a magyarázata, hogy ebben a csallóközi magyar faluban működik egy zsidó iskola két tanerővel, egy bóheriskola és van itt cigányiskola is. Komárom vármegye népművelési bizottsága elhatározta, hogy a cigány lakosság erkölcsi és szellemi nevelésére is gondot fordít. Tekintettel arra, hogy a nevelést a legifjabb korban kell kezdeni, cigány iskolát nyitott Dunaszerdahelyen. Az idősebb cigány nők és férfiak azokra az esti népművelési előadásokra járnak, amelyeket külön az ő részükre rendez a népművelési bizottság. Ezeken az előadásokon elsősorban valláserkölcsi, jellemnevelési és egészségügyi kérdéseket hoznak szóba.

Dunaszerdahelynek három nagy cigánysora van, melyek közül a legnagyobb a karcsai és az ollétejedi. Apró házak, többnyire viskók, fantasztikus rendetlenségben, egymás hegyén-hátán, mint egy szétdobált vásár ponyvasátrai. Jobbára egyszobás házak, benne van a konyha is, egy fedél alatt tizenketten laknak. Mert ebben a kiátkozott szegénységben rengeteg a gyermek. Egy családban sűrűn akad nyolc-tíz is. Pipázó asszonyok üldögélnek az őszi napsütésben a vályogházak előtt, odébb a mezőn meg cigány férfiak – futbaloznak. Kísérőnk, Horváth Béla magyarázza:

– Az asszonyok egy része konzervgyárban dolgozik. Úgyszólván az asszonyok tartják el a családokat. A férfiak futbaloznak.

Megkérdezem az egyik cigánytól, hogy ráér-e ilyenkor. Szinte megsértődve feleli:

– Hát már hogyne, este hegedülök. Na.

 

Ha éheznek, ha fáznak, mosolyognak

Ősz, öreg cigány áll előttem, a csúfneve Toholi. Nyolcvanhárom esztendős. Panaszkodik:

– Muzsikáltam én Bécsben is akkor kérem, amikor még nem volt olyan éhes a világ, mint most.

Miközben beszélgetek vele, körülvesznek öreg cigányasszonyok, s egyszerre tizen is beszélnek. Hogy írjam fel a nevüket, küldjenek nekik pénzt, mert mondják: „olyan kicsi Dunaszerdahely, hogy nem bír eltartani hatszáz koldust“. Végén már a ruhámat rángatják, sipítanak, élénken gesztikulálnak, különösen egy nyolcvanötéves cigányasszony nem hagy békén, vagy hússzor is elismétli:

– Úgy tessék írni a nevemet: Boga Mari. Minden pénzt csak nekem küldjenek.

A cigányiskolában minden nap déli egy órakor kezdődik a tanítás és délután hat óráig tart. A tanítónő kedves, fiatal szőke asszony, Horváth Béláné, aki már harmadik esztendeje tanít Magyarország egyetlen cigányiskolájában. Kiderül, hogy nagyon megszerette három év alatt a kis cigány tanulókat, mert szeretettel beszél róluk. Ezt mondja érdeklődésemre:

– A cigányiskola megszervezése érdekes alapokon nyugszik. Az iskola épületét a felekezet tartja fenn, a tanerőket az állam fizeti, a cigány gyerekek füzet és rajzszükségletére pedig Komárom vármegye népművelési bizottsága utal ki minden évben megfelelő összeget. Jelenleg hatvanhat cigány gyermek tanul, de ezek természetesen nincsenek valamennyien ott az órán. Az a magyarázata ennek, hogy borzalmas szegénységben élnek itt a cigányok, télen nincs a gyerekeknek cipő, sem megfelelő ruházat, úgy hogy ezekben a hónapokban kimarad az osztálynak jórésze, tehát a növendékek zöme csak az őszi és a tavaszi hónapokban tudja látogatni az iskolát. Sajnos, az a helyzet, hogy legtöbb gyerek már a második elemiben kénytelen megállni tanulmányai folytatásánál, mert két-három évig is tart, amíg a második elemit el tudja végezni, viszont a téli hónapokban nem tud kimozdulni hazulról a hideg miatt.

– Milyen tanulók a cigány gyerekek?

– Azt mondhatom róluk, hogy igen ügyesek és nagyon tehetségesek. Persze, bohémek. Könnyen veszik a dolgokat, minthogy általában könnyen veszik az életet. Tessék majd megnézni az iskolában, állandóan mosolyognak. Ha éhesek, ha fáznak, a vidámság nem tűnik el soha a szemükből, a nevetés sem az arcukról.

 

Az óra kézmosással kezdődik

– Milyen a gyerekek magaviselete?

– Az iskolában úgyszólván kifogástalanok. Sok a jóakarat bennük, hálásak azért, hogy foglalkozunk velük. Eleinte odaadtam nekik a ceruzát, meg a füzetet, hogy vigyék haza, erre másnap ceruza és füzet nélkül jöttek be, azt mondták, hogy elvesztették. Ettől kezdve óra után le kellett, hogy adják a ceruzájukat és a füzetüket is. Ezt annyira szívükre vették, hogy megkértek engem, adjam ki továbbra is nekik a ceruzát, vigyáznak majd rá. Mulatságos, hogy legtöbben elhozzák az iskolába a hegedűjüket is. Szünetben csupa muzsika az udvar, valamennyien hegedülnek. Természetesen az énekórát, amelyet a legjobban szeretnek, hegedűszó mellett tartjuk meg, muzsikál úgyszólván mind a négy osztály. De megtörténik az is, hogy tanítás közben eljönnek az idős cigányok, s a gyerekektől elveszik a hegedűt, azzal a megokolással: „Kell ám a hegedű, mert ma vásár van!” Egyszer a tisztiorvos kint járt a cigánysoron, s leszidta őket, hogy naphosszat lustálkodnak, nem törődnek a házukkal, a tisztasággal. Erre elkezdtek kertet csinálni, kövekkel körű rakták, sőt a köveket be is meszelték fehérre. Jöttek is ám a gyerekek hozzám, hogy „tanítónéni, tessék kijönni a mi sorunkra, mert nincs olyan szép sor, mint a miénk". Roppant büszkék voltak a kertjeikre. Végül is a Karcsai-úti és Ollétejédi-úti cigánysor gyerekei majdnem összeverekedtek azon, hogy melyiküknek a sora szebb.

Majd nevetve így folytatta a tanítónő:

– Amikor megtudták a cigány gyerekek, hogy ők külön iskolát kapnak, ezt mondották egymás között elégedetten: „De jó lesz nekünk, nem kell a parasztokkul együtt járni.”

– És milyen eredménnyel dolgozik a felnőttek részére rendezett népművelési tanfolyam ?

– Eljönnek rendesen harmincan-negyvenen. Az idén előadunk egészségügyi problémákról, gyermeknevelési kérdésekről, sőt lesz egy előadás Tinódi-Lantos Sebestyénről is.

Aztán ezt mondja Horváth Béláné:

– Nem könnyű a tanítás, mert a gyerekek egymás közt cigányul beszélnek, így például az elsőévesek alig tudnak magyarul, s a tanításnál kénytelen vagyok magam is cigányul beszélni velük, azzal a kis cigánytudásommal, amit hamarosan megszereztem.

Déli egy óra, kezdődik a tanítás, elindulunk a tanítónővel a cigányiskola felé.

– Az óra tulajdonképpen kézmosással kezdődik – mondja a tanítónő – aminek az a magyarázata, nem akarjuk, hogy bepiszkolják a füzeteket, amiket kiadunk nekik.

Megérkezünk a tanterembe, természetesen óriási a zsibongás. Hát ennél elevenebb iskolát még nem láttam. A gyerekek szemei valóban ragyognak, mindegyik boldogan mosolyog, szemlátomást nagyon tetszik nekik az iskola. Nyugtalanok, egyre ide-oda forgatják barna fejüket, a legkisebb szokatlan jelenségre hangos nevetésbe kezdenek és ha a tanítónő szól hozzájuk, kérdez, hihetetlen elevenséggel ugranak fel a helyükről, egymást túllicitálva felezgetnek. Hirtelenjében, ahogy nézem őket, ez jut eszembe: milyen kedvesek. A sok fekete göndörhajú közül kirí egy cigány kislány platinaszőke hajú fejecskéje. Ezt mondják róla tiszteletteljes hangon:

– Az apja kótatudó.

Amint a tanítónő belép az osztályba, egy mezilábas kislány kirohan, udvariasan lesegíti a tanítónő esőkabátját, felakasztja a fogasra. Aztán feláll padjában a rajkósereg, imára kulcsolják kezüket és imádságuktól csak úgy zúg a terem.

Először az elsőéveseket tanítják írni. Meglepetésemre a tanítónő így szól hozzájuk :

– Upe – theve.

Megtudom, hogy ez két cigány szó annyit jelent: le, fel. Tudniillik az írásnál ezzel igazítja útba őket a tanítónő. A fekete apróságok nagy igyekezettel rajzolják le az ,,i“ betűt

Aztán így szól a tanítónő:

– Negyedik osztályosok, jól figyeljetek. Legutóbb kint voltunk a temetőben sétáni, mindenki írja le, hogy mit látott.

Körülbelül negyedóra után elkészülnek a dolgozatok. Rigó Mari például a következőket írta élményeiről:

„Sokan vannak ilyenkor a temetőben. A sírokat tisztogatják. Virágokat ültetnek a sírokra. De vannak olyan dombok, amelyekkel senki sem törődik.”

Az egyik gyerekre rászól a tanítónő:

– Ne csoszogj.

A gyerek vidáman emelgeti lábát:

– Nagy a cipő. Az apámé.

Aztán hangosan olvasnak a másodévesek. Ezt, hogy víz, így olvassák: „vöiz”.

Keresik a Sárközi Jóskát, de nincs itt, csak a Sárközi Gizi. Mosolyogva mondja a tanítónő:

– Ha a Gizi itt van, akkor nincs itt a Jóska és fordítva. Az anyjuk gyárban dolgozik, s az egyiknek a kisbabára kell vigyázni otthon. Ezért felváltva járnak iskolába.

Kiderül, hogy a rajkók „felesleges“ krajcáraikat beadják a tanítónéni perselyébe, hogy karácsonyra gyűjtsenek pénzt. A tanítónéni felírja mindenkinek, hogy mennyit adott be a perselybe.

Jön az énekóra, a lurkók a boldogságtól majdnem kiugratlak a bőrükből. Előkerülnek a hegedűk; s már éneklik is:

„Megy a gőzös lefelé,

Bodor füstje felfelé.”

És egyre-másra jönnek a nóták, katonadalok is, úgy falják, mintha sose akarnák abbahagyni. Érdekes, hogy ének közben majdnem mindegyik gyerek a lábával veri a taktust. Van, aki a kezével, vállával is.

Egy kisgyermek szomorúan panaszolja:

– Én még sosem voltam télen iskolában, mert nincs cipőm. Csak mezítlábas növendék vagyok.

Megkérdem tőle, hogy mi akar lenni, ha megnő. Ügy felel, mint aki fellebbezhetetlenül döntött:

– Cimbalmos.

– Miért?

– Mert apám is az volt.

Óra végén egy sánta cigányprímás behozza két kis gyerekét azzal, hogy betegek voltak, nem tudtak bejönni. Megtudjuk róla, hogy hadirokkant, bottal jár. Kint volt az orosz fronton. Ezt mondja:

– Most már nem tudok többet állva hegedülni. Én vagyok az első széken ülő cigányprímás Magyarországon... Az urak megbocsátják, hogy nem állok fel, elnézik nekem; még fülbe is ülve húzom...

Diószeghy Miklós (In: Új Magyarság, 1943. október)