Milyen kár, hogy a legtöbben ilyenkor fáradnak a leginkább egyszerre ki és bele is abba, amit az ünnep előkészítésének hisznek. S milyen jó, hogy olyan sokan vannak, akik azt mondják, „legalább most, kicsit, legalább pár napig másképp akarok élni”.
Kár, hogy sokaknak az advent csak annyit jelent, csokinaptárat kell venni megint. Jó, hogy mostanában sokan kelnek fel korábban, hogy a hajnal a templomban, a rorátén találja őket.
Kár, hogy akkora fénnyel meg csillogással vakít el bennünket mindenütt - az utcán, az üzletekben - az a karácsony, aminek egyetlen célja a biznisz. S ugye, jó, hogy ez a nagy ragyogás, ez a rengeteg tündöklés mégis kétszer akkorára tágítja a gyermeki szemeket, s ha figyelmesen belenézel egybe, a másodperc törtrészének erejéig mindig megpillantasz ott egy miniatűr jászolt is?!
Hm… Látjátok, olyan ez, mint a csárdás… Kettőt jobbra, kettőt balra. Egyet ide, egyet oda. Csak a tempó változik: hol pörgősebb, hol meg csak amolyan toppantós-csoszogós. Ilyen a karácsony is. Nem kell belezuhanni a végletekbe. Nincs olyan, hogy „borzasztó” ünnep, csak ünnepelni borzasztóan nem tudó ember van. S nincs szükség üdvözült álmosolyra, a mindenáron s kényszeredetten felöltött jámborság sem elengedhetetlen kellék. Megvan ebben az ünnepben minden. Minden, amit úgy hívunk: élet. Mert erről szól. Az ünnepi Életről, Aki azért jött s jön, hogy megmentse a mi hétköznapi életünket.
Milyen jó, hogy ezekben a hétköznapokban is meg lehet lelni az Istent, ahogy titkos jeleket bizonyos festményeken. Milyen kár, hogy olyan ritkán keressük meg hozzá a nagyítót.
Milyen jó, hogy ezrek éneklik rendszeresen együtt: „Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is, nélküled.” Milyen kár, hogy alig akad, aki elgondolkodna azon, ki az, Aki nélkül nem lehet… Vagy legalábbis nem érdemes…
Jó, tényleg jó, hogy csak egy szó kell, egy biztatás, egy pozitív példa, és máris mozdulunk, gyűjtünk, segítünk! Kár, hogy ezt a testvéri énünket annyi réteg idegen-én alá temettük…
Jó, hogy annyit beszélünk egymással telefonon, interneten, sms-ben… Kár, hogy közben nem jut időnk rá, hogy akivel beszélünk, arra rányissuk az ajtót. Pedig ott van a szomszéd utcában. (Néha a szobában…)
Karácsony. Egyet ide, egyet oda. Mint a csárdás – mint az élet maga. A legtöbb, amit tehetsz, hogy (legalább képzeletben) leutánozod az ünnepet. Nyújtsd ki a karod, s fektesd rá a csecsemőt… Nézz le rá. Ugye, milyen pici? Na, látod? Ekkora lett érted az Isten!
Érted már?
Albán József római katolikus plébános, Sikabony
