Az elején rögtön arra kérem, nagyvonalakban mesélje el családja történetét, hiszen, ha a holokausztról van szó, nincs olyan zsidó család, amelyet ne érintett volna ez a borzalom. Egy-egy ilyen, mai ésszel szinte felfoghatatlan, végtelenül szomorú múltidézés többet mond minden könyvben fellelhető adatnál.
„Családom apai ágon, a Schwartz ágon Magyarországról, Nyírmadáról, a Nyírségből származik. Nagyapám 1890-ben született, és később, mint magyar lovashuszár részt vett az első világháborúban, a magyarok oldalán harcolt. Sajnos orosz (szibériai) fogságba esett, és végül Dunaszerdahelyre, pontosabban Padány-Peténybe került, ahol gazdatisztként és szeszgyárvezetőként dolgozott. Nagyapám a Kassai Magyar Királyi Gazdasági Akadémián végzett. A második világháborúban ő is megjárta a poklot: az auschwitzi koncentrációs táborba került. Szerencsére nem a gázkamra várta, mint sok más hasonló korút, hanem kényszermunkára ítélték. Jó géneket örökölt ugyanis, ezért fiatalabbnak tűnt a koránál, így több évet is letagadhatott. Nagy előnyére szolgált, hogy több nyelven is kitűnően beszélt, ami szintén segítette életben maradását. Miután túlélte a második világháború borzalmait, 55 évesen tért vissza Dunaszerdahelyre. Első felesége sajnos odaveszett a haláltáborban. A háború után a nagyon kevés túlélő egyikeként ismerkedett meg a mindössze huszonöt éves nagymamámmal, aki a dunaszerdahelyi Fischer család hét testvérének egyike volt. A hét testvér közül sajnos csak ketten élték túl a háborút. Nagymamámat fiatalságának és szorgalmának köszönhetően szintén munkára ítélték, és nem rögtöni halálra. Auschwitzból több nehéz munkatáborba került, egy repülőgépgyárban is dolgozott, amit később bombatalálat is ért. A dédnagymamámat a többi idős, beteg, gyenge emberrel és a kisgyerekkel együtt egyenest a gázkamrába küldték. A dédnagymamám utolsó szavai a nagymamámhoz ezek voltak: „Zsófikám, dolgozz rendesen, viselkedj úgy, ahogy tanítottalak, este majd találkozunk. Az SS őrök azt mondták, hogy mi, öregek fogunk főzni a dolgozókra, és a gyerekekre vigyázni. Soha ne feledkezz meg arról, hogy kimenj a temetőbe, és ne feledd, hol nyugszanak az őseid!” Az, hogy az öregek majd főzni fognak és vigyázni a gyerekekre, hazugság volt. Mindenki hazudott!
Nagyszüleim a nincstelenségbe tértek vissza. Házaikban már mások laktak, továbbra is tombolt az antiszemitizmus és a zsidógyűlölet, amelyet éveken át neveltek az emberekbe a második világháború idején. Nagyszüleim a megpróbáltatások ellenére 1946. január 6-án a zsidó hagyományok szerint összeházasodtak, és két gyermekük született. Egyikük az édesapám.
Hasonlóan gondolkodott a többi túlélő is, és ennek köszönhetően ma itt vagyunk. A legtöbben a hazatérők közül a háborút követő években, a folytatódó zsidógyűlölet miatt kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, őseik földjét. Izraelben, Amerikában, Ausztráliában vagy más európai országban kezdtek új életet. Nagyszüleim azon kevesek közé tartoztak, akik itthon maradtak, egyszerűen azért, mert semmijük nem volt, szegények voltak, és nem voltak gazdag rokonaik, akik segíthettek volna nekik a kivándorlásban. Apám mindig is tisztában volt vallási hovatartozásával, és soha nem feledkezett meg róla. Igyekeztek azonban beolvadni, asszimilálódni, különösen miután az itteni zsidóság létszáma jelentősen megcsappant. A sok megpróbáltatás, az újrakezdés nehézségei, a továbbra is fennálló zsidógyűlölet, valamint a Szlovákiában már nagyon megtépázott zsidóság miatt a dunaszerdahelyi zsidók nagy része asszimilálódott, és egyre több vegyes házasság köttetett.”
Maroknyi, de hagyománytisztelő közösség
Mesél arról is, hogy Dunaszerdahelyen kb. az 1720-as évektől ortodox zsidók éltek, akik a zsidó vallás és előírások minden szabályát szigorúan betartották. Mivel a zsidókat kb. 70-ben kiűzték hazájukból, Európában próbáltak letelepedni, és itt gyakorolni szigorú vallási és kulturális szokásaikat. Új környezetbe kerülve próbáltak alkalmazkodni az európai szokásokhoz. Több vallási irányzat alakult ki a szigorú vallásból, például a neológ irányzat, amely már valamivel megengedőbb volt, főleg Magyarországon terjedt el. A különbségek szemléltetésére elmondja, hogy míg az ortodox zsinagógában nincs orgona, addig a neológban már lehet.
Nagyobb közösségekben, például Bécsben, Amerikában vagy Angliában, még sikerül tartani az ortodox életmód szigorú szabályait. Hogy ezt ne zavarja meg külső hatás, például a mobiltelefon használata is korlátozott, különösen az internet vonatkozásában.
Schwartz József az előző hitközségi vezető, Kornfeld Tibor három évvel ezelőtti váratlan halála után vette át a dunaszerdahelyi, mára szinte maroknyi, 58 tagú zsidó közösség vezetését. Előzőleg már hosszú évekig részt vett a vezetőség munkájában, és úgy érezte, tartozik annyival elődeinek, hogy a hitközségüket munkájával erősítse, különösen mivel a vezetőség tagjai jobbára idősebbek voltak.
„Feladataim közé tartozik a vallási programok biztosítása, hogy mindig meglegyen a legalább tíz férfi a vallási szertartásokon, mivel a zsidó vallás előírásai szerint minimum 10 zsidó férfi jelenlétében lehet a vallási szertartásokat megtartani. Mivel sajnos a híres, nagy zsidó közösséget, amely itt volt Dunaszerdahelyen, tönkretették, és a mai rohanó világban egyre kevesebben tudnak részt venni a szertartásokon, gyakran kérem meg más zsidó hitközségek tagjait, hogy jöjjenek kisegíteni. Ez persze fordítva is működik. Igyekszünk minden vallási és kulturális ünnepünket megtartani. Szlovákiában ma már csak 12 zsidó hitközség működik, és sajnos a nagy részüket a kihalás fenyegeti. Nem árt tudni, hogy itt Szlovákiában a holokauszt már 1941-ben elkezdődött a Zsidó Kódex elfogadásával, 1942-ben kezdődtek a deportálások. Sok szlovák zsidó ekkor Magyarországra menekült, mert azt hitték, hogy ott majd biztonságban lesznek. Mégis, közel 80 ezren, a szlovák zsidóság döntő része, odaveszett. A magyarlakta területeken, például Galántán, Érsekújvárott, Komáromban és Rimaszombatban működik hitközség. Mára már Szlovákiában csak hat hitközség tartja meg a nagy ünnepeket.”
Hozzáteszi, hogy rendszeresen tartanak előadásokat fiataloknak, ahol a zsidó kultúráról és szokásaikról beszélnek, így próbálnak harcolni a gyűlölet ellen, valamint erősíteni a toleranciát és az egymás iránti kölcsönös tiszteletet. Dunaszerdahely ma is az egyik legaktívabb hitközség Szlovákiában, és tartják a kapcsolatot az izraeli, amerikai és más európai országokban élő, Dunaszerdahelyről elszármazott zsidókkal is.
A múltat nem szabad feledni
„Mivel a temető az egyik legszentebb helyünk, rendszeresen érkeznek hozzánk látogatók, és a sírokat is rendben tartjuk. Minden évben megemlékezünk a holokausztról. Idén a kerek évfordulót beárnyékolta az izraeli háború, emiatt sokan nem tudtak eljönni. Városunkban eddig 123 botlatókövet helyeztünk el azok emlékére, akik nem tértek vissza a koncentrációs táborokból. Elődömnek, Kornfeld Tibornak volt egy olyan elképzelése, hogy hozzunk létre egy zsidó múzeumot, de mivel ez óriási anyagi fedezetet kívánna, más megoldást találtunk kultúránk bemutatására. A Csallóközi Múzeumban lesz kialakítva egy állandó tárlat, amely bemutatja Dunaszerdahely egykori gazdag zsidó múltját. Rengeteg elődöm járult hozzá ahhoz, hogy ez a város fejlődjön és felvirágozzon. A két világháború között a város lakosságának fele zsidó volt” – említi további terveiket.
Schwartz József mesél az egy tőről fakadó zsidó-keresztény vallásról, és arról is, mennyi szenvedésen ment keresztül a zsidó nép. Talán azért is, mert mindig elkülönült másoktól, szigorú szabályok szerint élt, ami szemet szúrhatott és ellenérzést válthatott ki. A zsidóság a könyvek népe: a zsidó családokban az apának kötelessége megtanítani a gyermekét olvasni és írni. Ezért nem volt ritka a régmúltban, hogy levelek felolvasására, esetleg írására a zsidókat kérték fel.
„Ha azt mondom, hogy sok zsidónak kötelessége volt fejből megtanulni a Tóra szövegeit, akkor abból az is következik, hogy a sok magolás miatt a tanulás is jobban ment nekik. Ha évszázadokon át nagy hangsúlyt fektetnek a tanulásra, és generációról generációra öröklődik a tudás, akkor nem véletlen, hogy a zsidók közül sok kutató, tudós és Nobel-díjas kerül ki, de a művészvilágban is szép számban találunk belőlük. Vannak, akik mostanában kezdenek visszatalálni gyökereikhez, vállalják fel zsidó származásukat. Fontos, hogy a világban megmutassuk magunkat, megismerjenek minket, és elmesélhessük, mit és miért teszünk. Csak itt, Dunaszerdahelyen rengeteg zsidó ember járult hozzá a város fejlődéséhez – állami tisztviselőként, orvosként, ügyvédként, vagy éppen a DAC érdekében végzett munkájukkal. Van kire büszkének lennünk. Vámbéry Ármin, városunk egykori híres, szintén zsidó származású lakója még szegény városként írta le az akkori Dunaszerdahelyt, ahol a zsidók még csak a peremterületen élhettek. Azt is megemlítette, hogy a zsidók kereskedésből éltek, egyszerűen azért, mert meg volt szabva, milyen tevékenységet végezhettek. Ha például valaki kiváló sportoló volt, és az élsportban akart sikert elérni, ki kellett keresztelkednie, ami a legnagyobb bűnnek számított, kitagadást jelentett a családból. Ezzel is magyarázható, hogy olyan sokan vesztek oda a második világégésben: nem tagadták meg hitüket” – meséli.
Megemlíti azt is, hogy Szlovákiában eddig körülbelül 600-an kapták meg a Világ Igaza elismerést, akik a második világégésben zsidó embereket bújtattak, segítettek, ezzel megmentve őket a biztos haláltól. Az emberség még a legnagyobb borzalmak között is működött, amikor egy ordas eszmének embermilliók estek áldozatául.
Schwartz József bevezet közösségi házukba, megmutatja imatermüket, és láthatjuk az egykori hatalmas dunaszerdahelyi zsinagóga egyik megmaradt oszlopát is, amely örök mementóként őrzi az egykor a városban élt zsidóság emlékét. Mintegy búcsúzóul elmondja azt is, hogy most éppen a közelgő 5785-ös új évre és Jom Kipur ünnepére készülnek. Jom Kipur a kiengesztelés napja, tíz nappal a zsidó új év után következik, mely idén október 2-ra esik. A tíz nap arra szolgál, hogy a zsidó emberek átgondolják, milyen bűnöket követtek el, és arra kérik a Mindenhatót, hogy bocsássa meg ezeket a bűnöket, és pecsételje be életüket az élet könyvébe a legközelebbi évre.
B. Vida Júlia (fotók: Rózsár Vince és archív)
